A magyar történelem egyik legkiemelkedőbb uralkodóját, a Hunyadi család sarját, I. Mátyás magyar királyt (ur: 1458-1490) számtalan sztereotípia övezi napjainkig, melyek jelentős része csupán a néphagyomány révén maradt fenn és többnyire tévesen rögzült "történelmi emlékezetünkben". Ilyen például legendás igazságossága és hogy a nép annyira szerette volna. Valójában a Mátyás halála utáni évszázadok válságos évei, háborúi és káosza (három részre szakadás, török hódítás, stb) szépítette meg uralmának időszakát, amire a XVI. századtól úgy emlékezet vissza a nép, mint az erős, gazdag és a török támadásoknak ellenálló, sőt Bécset is meghódító Magyarország évtizedeire. Mátyás saját korában - a kivetett magas adók, az értelmetlen háborúk (melyeket a király Csehországban és Ausztriában vívott) illetve a központosító politika (a nemesek mellőzése) miatt - nem örvendett túl nagy népszerűségnek. De mi volt a helyzet magánéletével? Jelen poszt főleg erről szól.

Hunyadi Mátyás alig 14 évesen, 1457 tavaszán V. (Habsburg) László foglyaként került Prágába, miután apja, Hunyadi János elhunyt Nándorfehérvár ostroma után (pestisben), bátyját, Hunyadi Lászlót pedig maga az uralkodó végeztette ki megtorlásként (amiért László hívei megölték egyik rokonát Cillei Ulrikot). A prágai fogság azonban 8 hónap után 1457 őszén váratlan fordulatot vett, amikor V. László meghalt (leukémiában) és a kamaszkorú Mátyás politikai alkuk tárgyává vált. Egy magyar főúri csoport ugyanis királlyá akarta választatni (hogy később a háttérből irányítgatva és manipulálva az ifjú királyt, saját hatalmukat építsék). Ám számításuk nem vált be: Mátyás fiatal kora ellenére nagyon is céltudatos, makacs és erőskezű királynak bizonyult.

Uralkodásának megkezdése előtt azonban jelentős problémát jelentett prágai szabadulása: ugyanis Podjebrád György, cseh kormányzó (1458 márciusától cseh király) csak azzal a feltétellel adta át Mátyást a magyar főuraknak (akik megválasztására és megkoronázására készültek), hogy dinasztikus kapcsolatba lép családjával. Ez azt jelentette, hogy Mátyásnak ígéretet kellett tennie arra, hogy elveszi Podjebrád Katalint. Nem lehetett mit tenni: a házasságkötést megtartották, mégpedig 5 évvel azt követően, hogy Mátyást 1458 január 24-én a Duna jegén magyar királlyá választották. Az 1463 május elsején, Budán megtartott királyi esküvő azonban nem hozott hosszú házasságot: a 15 éves királyné teherbe esését és nehéz terhességét követően - mely egy csupán pár napig életben maradó kisfiút adott a párnak - gyermekágyi lázban meghalt.

Mátyás ábrázolás a Thuróczi krónikában

Antonio Bonfini így írta le Mátyás külsejét Rerum Hungaricarum decades című művében: "Hatalmas hajkorona veszi körül arcát, s ez az arc messziről csodálatos értelmi fénnyel szinte világít, csak ha közelebb mégy, akkor látszik feszült ereje […] Termete középmagas volt, felsőteste viszonylag erőteljes, lába kissé hajlott: mind a kettő a magyar lovas emberre jellemző. Pirospozsgás, élénk arcán erős áll, s a híres, szellemes Mátyás-orr uralkodott. Fején elomlott dús, gesztenyerőt haja. Mindehhez öntudatos járás, éles tekintet, élénk mozdulatok, szenvedélyes arcjáték járult. Mozdulatokban és gondolatokban villámsebes, sziporkázó kedvű, szenvedélyes; beszéde és írása erőteljes, magvas, világos, képekben nem szegény." /Antonio Bonfini 1497/

Az alig 21 éves, ifjú magyar király nagyon korán özvegységre jutott. Bár innentől még 26 éven keresztül uralkodott (47 éves koráig) és rengeteg rendelkezést hozott, államügyet oldott meg illetve háborút vívott, magánélete is változatosan alakult. Éppen 6 évvel felesége halála után, 1470 -ben ismerte meg azt a nőt, aki életére a legnagyobb hatást gyakorolta, ő volt Edelpeck Borbála. A polgári származású (bár módos családból való), vidéki leányzó egy kis osztrák faluban látta meg a napvilágot és a bécsi élet hívta Ausztria fővárosába. Mátyás az 1470-es bécsi tartózkodása alkalmával (mikor III. Frigyessel találkozott) egy táncmulatságon ismerte meg Borbálát. A még mindig ifjú, alig 27 éves Mátyás szeme állítólag azonnal megakadt a csinos leányzón. Sajnos a történettudomány keveset tud Edelpeck Borbáláról, de annyi bizonyos, hogy szerelem bontakozott ki közte és a magyar uralkodó között. Erre utal legalábbis az a tény, hogy Mátyás nem elégedett meg egy könnyű kalanddal vele, hanem Budára hívta, hogy együtt éljenek. Az élettársi kapcsolat három éven át tartott, amikor a sors 1473 április 2-án egy egészséges kisfiúval ajándékozta meg a párt. Ekkor Mátyás úgy döntött, hogy nem botránkoztatja tovább a hazai és európai nemességet és egy tőle távoli lakhelyet jelöl ki párja, illetve törvénytelen gyermeke számára. Döntésében az is szerepet játszott, hogy törvényes utódot akart, amihez egy rangban hozzá illő feleséget kellett találnia. A keresést viszont nyilván akadályozta volna a törvénytelen feleség és gyermek saját fővárosában és várában.

Corvin János (Cserna Károly rajza)

Edelpeck Borbála és az újszülött kisfiú, Corvin János - aki vezetéknevét a Hunyadiak címerállatáról a Hollóról (a holló latinul Corvum), keresztnevét, pedig nagyapjától, a törökverő Hunyadi Jánostól kapta - a felvidéki Besztercebányára költözött. Ott nevelkedett kezdetben Corvin János és ott élt Borbála is egészen 1476-ig, amikor férjhez ment egy osztrák nemeshez (bizonyos Friedrich von Enzersdorfhoz). Új férjével aztán egy Mátyás által adományozott várban főúri életet élhetett. Ennek fejében viszont le kellett mondania arról, hogy ő nevelje Mátyással közös kisfiát, Corvin Jánost (Borbálának két másik gyermeke született újdonsült férjétől, így egy új és teljes családdal vigasztalódhatott). A kis Corvin János így 4 évesen, 1477-ben visszatérhetett Budára, édesapja mellé, aki két évre rá pedig (1479-ben), mikor először vesztette el bizalmát abban, hogy második felesége gyermekkel ajándékozza meg, tanítani kezdte és egyre inkább örököseként tekintett a fiúra. Mátyás és Borbála jó kapcsolata a későbbi években is megmaradt (hiszen összekötötte őket közös fiúk) és Mátyás többször is meglátogatta az enzersdorfi várban. Később, 1485-ben, Mátyás végleg eldöntötte, hogy Corvin János lesz az örököse.

Mátyás feleségkeresése három évig tartott (1473-1476) ezen esztendőkben Európa főúri házait kutatta (természetesen nem személyesen, pusztán informálódva). Fontos volt számára a megfelelő, uralkodói vérből származó ara, mert saját király-dinasztiát akart alapítani és mivel saját származása némileg  ködös volt (havasalföldi gyökerek) - a Német-Római császári cím megszerzésére áhítozva - csakis egy elismert európai királydinasztiából való feleség juttathatta közelebb céljaihoz (és leendő utódjai elismeréséhez).

Ami Mátyás második feleségét illeti: Aragóniai Beatrix (1457-1508) származását tekintve tökéletesen megfelelt az európai uralkodóházak elvárásainak és rangban méltó párja lehetett Mátyásnak.

Aragóniai Beatrix ábrázolása a Regiomontanus Kódexben

Családja a távoli spanyol királysághoz, Aragóniához kötődött (Aragóniai-ház), ám Beatrix nagyapja, V. Alfonz (aragóniai király) meghódította az Anjou kézen lévő Nápolyi Királyságot és törvénytelen fiát, I. Aragóniai Ferdinándot tette élére. Lánya, Beatrix így már nápolyi hercegnőként nevelkedett (de az aragóniai király unokájaként tisztelték). Feljegyzések szerint (lásd: Bonfini) Mátyás nem elsősorban szépsége miatt volt oda érte, hanem elvarázsolta a nála 14 évvel fiatalabb, (házasság-kötésük idején is csak 19 éves) Beatrix sokoldalú, reneszánsz műveltsége. (Többek közt profin sakkozott és kétszer annyi művet olvasott már el, mint maga Mátyás.) A pár előbb Nápolyban kelt egybe képviselők útján, 1476 szeptember 15-én, majd Budán is három hónappal később. 

Házasságuk sikeresnek volt mondható, legalábbis erre utal, hogy sokat voltak együtt és Beatrix mindig elkísérte Mátyást a diplomáciai útjaira, sőt hadjárataira is (ez nem volt annyira gyakori akkoriban a királyi pároknál). Ugyanakkor gyermekkel nem áldotta meg őket az élet, mint valószínűsíthető, Beatrix meddősége miatt. Ez volt köztük az egyetlen komolyabb konfliktus, főleg mikor Mátyás 1485-ben Corvin Jánost jelölte utódjául. Ekkor tartósan összevesztek és a királyi udvar is két pártra szakadt. (Beatrix még 1485 után is bízott abban, hogy teherbe eshet, így fájlalta, hogy Mátyás ekkor már nem bízott ebben és törvénytelen fiát nevezte meg utódjául.)

Beatrix és Mátyás a trónon, előttük Pietro Ranzano (Ransnanus-kódex)

Mátyás és Beatrix házassága 1490 április 6-án ért véget, amikor Mátyás váratlanul, alig 47 évesen elhalálozott. Bécsben történt az eset, egy hosszadalmas virágvasárnapi ceremónia után, mikor a király lakosztályába vonult vissza egy ebéd előtti pihenőre. Míg az ebédre várt, fügét kért szobájába, de romlottat kapott és ettől éktelen haragra gerjedt. Dührohamában halántékához kapott és összeesett. Valószínűleg agyvérzést kapott, bár a mérgezés gyanúja is felmerült (ez soha nem került bizonyításra). A mérgezéssel magát Beatrixot is meggyanúsította az utókor (a Nápolyi Királyságban, ahonnan érkezett, előfordult már egy-egy királyi férj meggyilkolása), de nem állt érdekében férje korai halála és Mátyás orvosi tünetei is inkább a szélütést (agyvérzést) valószínűsítik.

Az agyvérzés után még két napig feküdt ágyában a király (egyszer magához térve és félrebeszélve), majd meghalt. Örököse Corvin János lett volna (Mátyás törvénytelen fia Edelpeck Borbálától), de a magyar nemesség nem fogadta el és helyette inkább régi, politikai ellenlábasát, II. Ulászlót hívták a magyar trónra. A fiúval egyezséget kötöttek, így lemondott trónigényéről, aminek fejében elhalmozták címekkel és rangokkal. Corvin János délvidéki főúrként élte le életét, mint horvát-szlavón bán, miközben sikeresen harcolt a törökkel (1501-ben ő mentette fel Jajca várát). Három gyermeke született (két fiú és egy lány), de egyik sem élte meg a felnőtt kort. Corvin János alig 31 évesen hunyt el pestisben. Gyermekeivel 1505 -ben végleg kihalt a Hunyadi család.

Ironikus, hogy Mátyásnak mind az apja, mind a fia pestisben vesztette életét; de kétségtelen, hogy az egyetlen Hunyadi-király halálával a magyar történelem egyik legnagyobb alakja távozott az élők sorából.

Harmat Árpád

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Antonius De Bonfinis: De Rege Mathia Rerum Ungaricarum Decades mek.oszk.hu
• Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király (1440-1490) Historiaantik Könyvesház, 2010.
• Kiss-Béry Miklós: I. (Hunyadi) Mátyás /Magyar királyok és uralkodók/ Duna International, 2011.
• Benkő László: Mátyás király - Isten választottja Lazi Könyvkiadó, 2019.

2020.05.09.12:38

1989-ben éppen ezen a napon, azaz február 5-én vonultak ki az utolsó szovjet csapatok is Afganisztánból, amivel lezárult egy több mint 9 éves időszak a Közép-ázsiai ország történetében, mégpedig az orosz megszállás korszaka. A kérdés leginkább az: hogyan (és miért) kerültek oroszok a térségbe? 

A hidegháborús évtizedekben világhatalomként "működő" Szovjetunió számára Afganisztán ugyanolyan fiaskó volt, mint a szintén szuperhatalom USA számára Vietnam. Csakhogy amíg az Egyesült Államok határaitól sok ezer kilométerre (A Csendes-óceán túlpartján) harcolt egy polgárháborúba avatkozva, mégpedig 13 éven keresztül (1960-1973), addig a Szovjetunió egy vele szomszédos országot szállt meg 9 esztendőre (1979-1989). Az oroszok 27 ezer halottat vesztettek, az amerikaiak 58 ezret. Mindkét harc értelmetlen volt és egyik sem hozott semmi eredményt a kezdeményezők számára. De hogyan is kezdődött a szovjet agresszió?

Afganisztán a XIX. századtól számított az orosz cárság érdekszférájának, amikor előbb I. Miklós cár (1825-1855), majd II. és III. Sándor az 1855 és 1894 közti években kiterjesztette az orosz befolyást egész Közép-Ázsiára (ma: Kazahsztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán) Ekkor úgy tűnt, hogy a törékeny egységben létező afgán állam orosz befolyás alá kerül majd, mely befolyás megmarad, sőt fokozódik a XX. században is.

A független afgán állam kialakulása

Az első önálló és a környező birodalmaktól elkülönülő afgán állam 1747-ben alakult ki, amikor a térséget birtokló perzsa uralkodó egyik pastu testőrparancsnoka afgán sahhá választatta magát (Ahmad Durráni néven). Halála után azonban birodalma szétesett (1772) és csak 1826-ban lett újra egységes (Doszt Muhammad alatt).

Tipikus afgán táj, hatalmas hegyekkel

Ekkor jelent meg a térségben a Brit Birodalom is és kezdett háborút indiai koronagyarmata körül, a határok kibővítéséért. A harc az angolok és afgánok között 1893-ban kompromisszummal zárult: az afgánok - britek és oroszok háromoldalú megegyezésben rögzítették Afganisztán határait. Ez lett a Durand-vonal, melytől északra Abdur Rahman Khan afgán emir uralkodhatott, délre pedig a Brit Birodalom határa húzódott (afgán-pakisztáni határ). Később, 1919-ben a rawalpindi szerződésben a britek végleg elismerték Afganisztán önállóságát. (1919 augusztus 8 ma is Afganisztán függetlenségének ünnepnapja.) Afganisztán első, nemzetközileg is elismert királya Amanullah Kán lett (1919-1929)

Az alábbi térképen Afganisztán elhelyezkedése látható a századfordulón, a környező nagy birodalmak "szorításában": északról az óriási Orosz Birodalom (kékkel jelölve), délen az Angol Birodalom (naranccsal jelölve), keletről Kína (lila színnel jelölve), nyugatról Perzsia szorongatta (zöld):

Az egymást követő királyok alatt - Amanullah, Mohammed Nadir, Mohammed Zadir - Afganisztán rendezte kapcsolatait a körülötte lévő három nagy birodalommal: Iránnal, a britekkel és 1926-ban az oroszokkal is, akikkel semlegességi és megnemtámadási szerződést kötött. A királyság korszakának aztán 1973-ban egy felkelés vetett véget Zadir király távollétében (amikor az uralkodó épp Európában volt). A 73-as puccs megfosztotta hatalmától az utolsó afgán királyt és az ország vezetése 5 esztendőre Mohammed Daoud Khan (korábbi miniszterelnök) kezébe került.

A szovjet beavatkozás

A Szovjetunió a 70-es években fokozatosan egyre nagyobb befolyással kezdte támogatni az afgán kommunistákat, köztük is leginkább Muhammad Tarakit. Később, 1978 április 28-án aztán Moszkva egy ügyes akcióban elérte az úgynevezett "Saur-forradalom" kibontakozását, mely szovjet-barát helyi kommunisták hatalomátvétele lett.

Az új vezetés azonban csak másfél évig működött, mert 1979 szeptemberében Hafizullah Amin megdöntötte, aki bár szintén kommunistaként kezdte politikai pályafutását, végül szembefordult Moszkvával. Ekkor döntött úgy Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár vezette Kreml, hogy csapatokat küld az afganisztáni kommunista hatalom biztosítására (és megerősítésére). Ezt a hegemóniát ugyanis ekkor már nem csak Amin fenyegette - akit egyébként majd maguk a szovjetek ölnek meg 1979 december 27-én 400 orosz különleges katona bevetésével (a Tajbeg palota ostromában) - hanem egy kibontakozó széleskörű ellenállás is, melyben Afganisztán négy legnagyobb etnikuma - pastuk, üzbégek, tádzsikok és hazarák - is részt vettek.

A Szovjetunió háborúja Afganisztánban

A hidegháború korszakának (1946-1989) legnagyobb katonai hatalma Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár parancsára 1979 december 25-én indította meg csapatait Afganisztán megszállására. A 40 ezer katonát számláló orosz inváziós haderő azonban nem volt elegendő a hét Magyarország nagyságú, hegyekkel borított - hatalmas csúcsokkal, barlangokkal és kanyonokkal teli - ország egyszerre történő megszállására, így csak a főváros, Kabul elfoglalására törekedtek. Később viszont, 1980 -tól Afrganisztán szerte fegyveres ellenállás bontakozott ki a szovjetek ellen, így Moszkva kénytelen volt előbb 100 ezerre, majd 1985-ben 120 ezerre emelni megszálló csapatainak létszámát.

A harc 1980 és 1988 közt különböző intenzitással lángolt fel a városokban és a fontosabb útvonalak mentén, Afganisztán legfontosabb stratégiai pontjainak, völgyeinek birtoklásáért. (Például a Pandzsír-völgyben és a Salang-hágónál) Amellett az afgán mudzsahedek előszeretettel támadták meg az oroszok utánpótlási vonalait, katonai konvojait és támaszpontjait is, sajátos gerilla harcmódot folytatva. A küzdelembe 1980-tól egyre intenzívebben avatkozott az Egyesült Államok is (mint a Szovjetunió legfőbb hidegháborús ellenfele) és eleinte (titokban) fegyvereket - Stingereket - vállról indítható rakétákat - majd később "katonai tanácsadókat" is küldött Afganisztánba, a felkelők megsegítésére. A lázadók legfőbb ellátó útvonala Pakisztánból vezetett az afgán hegyek közé. Ekkoriban komoly amerikai támogatásban részesült egyébként Oszama bin Laden szaúdi milliárdos 20 ezer fős iszlamista egysége is, melyről ekkor még a CIA sem gondolta, hogy 18 évvel később Amerika első számú közellensége lesz.

Az afgán lakosság is megszenvedte a harcokat: 4 millióan hagyták el otthonaikat a 80-as években és kerestek délen, Pakisztánban menedéket. Közben a Szovjetunió új vezetése, Gorbacsov hatalomra jutását követően (1985) kezdte belátni, hogy az afganisztáni harc nem nyerhető meg és az egyre több forrást felemésztő katonai megszállás csak az orosz állam tartalékait herdálja le.

1988 májusában megkezdődött tehát a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból, mely egészen 1989 február ötödikéig tartott. Kabult, mint fővárost, a kivonuló oroszok Muhammad Nadzsibullah kommunista vezetőnek adták át. Kabul azonban nem sokáig maradt a kezén: 1992 áprilisában a mudzsahedek bevették a települést és megölték Nadzsibullahot. Ideiglenes iszlám köztársaság jött létre Afganisztánban, mely rögtön polgárháborúba sodródott a különböző hadurak és hatalmi csoportok összecsapásai nyomán.

Afganisztán a tálibok kezén

A zűrzavarból 1994 -ben egyetlen politikai erő emelkedett ki: a Mohammed Omar molla vezette szunnita tálib mozgalom. A megerősödő Al-Kaida támogatását élvező iszlamista szervezet a 90-es évek végére az északi területek kivételével szinte egész Afganisztánt megkaparintotta. Viszont 2001 szeptember 11 után az USA ellenségként tekintett az Oszama bin Ladent segítő mozgalomra, így 2001 október 7-én megkezdődött az amerikai hadsereg támadása Afganisztán ellen (Operation Enduring Freedom). A harc bár kezdetben sikeresnek mutatkozott, később elhúzódott és a megszálló erők folyamatos növelésével járt: 2014-re már meghaladta a 100 ezer főt (több ország katonai csapatainak részvételével). A Fehér Ház, Barack Obama elnöksége alatt, 2014-ben látta be először, hogy az afganisztáni katonai misszió nem nyerhető meg, legfeljebb annyi érhető el, hogy egy mérsékelt katonai kontingens ott állomásoztatásával folyamatosan korlátozzák a tálibok befolyását. A felismerésnek megfelelően 2015-től az afganisztáni NATO erők létszámát radikálisan lecsökkentették: 10-11 ezer főre és később is 10 illetve 13 ezer között maradt.

A jelenlegi helyzet

Donald Trump elnökségi ciklusa (2017-től) újabb korszakot hozott az amerikaiak afganisztáni politikájában: felvetődött ugyanis a teljes csapatkivonás és a tálibokkal való tárgyalás lehetősége is.

Trump a bagrami katonai bázison, Afganisztánban, 2019 november 29-én /forrás/

Az amerikaiak 2019 nyarán Dohában (Katar) ültek először magasabb szinten is tárgyalóasztalhoz a tálib követekkel, hogy megegyezésre jussanak Afganisztán sorsáról. A tárgyalások azonban többször is elakadtak (2019 őszén le is álltak). 2019 végén 13 ezer katona állomásozott Afganisztánban amerikai parancsnokság alatt, de Trump 2020 folyamán 8600 tervezi csökkenteni számukat. A későbbiekben minden a tárgyalásoktól függ.

Úgy tűnik, hogy Afganisztán megszállásába ugyanúgy beletört Amerika bicskája, mint ahogyan előtte Perzsia, Anglia és Oroszország sem boldogult legyőzésével és birtoklásával.

Harmat Árpád

2020.02.06.12:27. 

Az első világháború 1914 nyara és 1918 ősze között közel 10 millió halálos áldozatot követelt, mely ugyan jócskán elmarad  a második világháborúétól (melynek során kizárólag Európában 50 millió halálos áldozattal számolhatunk) azért így is iszonyatosan magas szám. Az akkoriban csak "nagy háborúként" emlegetett fegyveres konfliktus a gyarmatok újra felosztásáért és az európai hatalmak közti rivalizálás illetve versengés okán robbant ki 1914-ben és a Központi hatalmak - azaz Németország, a Monarchia, Törökország és Bulgária - vereségével zárult 1918-ban. A győztesek az 1919 január 18-án kezdődő párizsi békekonferencián kezdték meg a harcok utáni békerendezést (32 ország részvételével).

A békekonferencia /forrás: UIG via Getty Images/Universal History Archive/

Az öt vesztes országgal (Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal) az 1904-ben megalakult és az első világháborút végigharcoló Entente Cordiale (antant) íratta alá azokat a diktátumokat, melyeket érdemben nem is egyeztetett a vesztesekkel (csupán látszólag volt párbeszéd a felek között). Az egyes dokumentumok részleteibe a legtöbb beleszólása Franciaországnak volt, majd következett Anglia és Olaszország (mely utóbbi 1915-ben állt az antant oldalára, amikor ígéreteket kapott bizonyos területekre). Az Egyesült Államok álláspontját, melyet Woodrow Wilson közvetített, Franciaország és Anglia nem akceptálta, így az amerikai elnök a németekkel aláírt első diktátum megszületését követően elhagyta a békekonferenciát. A legfőbb döntnökök név szerint a következő állami vezetők voltak: Georges Clemenceau (Franciaország), Llloyd George (Nagy-Britannia), Vittorio Orlando (Olaszország) és Woodrow Wilson (USA). A szintén győztesnek tekinthető Japán lemondott arról, hogy beleszóljon az európai béke-rendezés ügyeibe.

A béke-diktátumok "Párizs környéke békeszerződések" néven őrződtek meg a világtörténelmi köztudatban, mert az 5 béke-diktátumot, 5 Párizs körüli településen íratták alá. Ezek a következők voltak: 1919 június 28., Versailles (Németország), 1919 szeptember 10., Saint-Germain (Ausztria), 1919 november 27., Neuilly (Bulgária), 1920 június 4., Trianon (Magyarország), 1923 július 24., Lausanne (Törökország). Egyetlen esetben történt komolyabb változtatás a békediktátumokon, mégpedig Törökország esetében, mely a legelső változatot előbb elfogadta (szultáni küldöttség), majd elutasította (török nemzetgyűlés). Az aláírás kikényszerítése az antant számára sikertelen volt (török függetlenségi háború), így végül enyhítettek a feltételeken és a törökök egy lényegesen kedvezőbb diktátumot írhattak alá 1923-ban Lausanne városában.

Az öt béke-diktátum mindegyike azonos felépítést mutatott: kitért a területi elcsatolásokra (melyek országrészek elvételét írta elő), tartalmazta a háborús jóvátétel kifizetési kötelezettségét (összeggel és határidővel) és végül az adott vesztes országra vonatkozó haderő-korlátozást (mely pontosan meghatározta, hogy hány fő tartható fegyverben és milyen haderőnemek fenntartása tiltott).

Az egyes diktátumok döntései mögött szinte minden esetben ugyanazok a szándékok és érdekek húzódtak meg, nevezetesen: nagyhatalmi-geopolitikai érdekek, háttéralkuk (más érintett országokkal), anyagi-gazdasági érdekek és megtorlási szándékok. Jól érzékelhető mindez például a trianoni diktátumnál, ahol az említettek mindegyike felbukkan: geopolitikai érdek volt Nyugat-Európa számára a hatalmas Monarchia feldarabolása ("súlytalan" kis országokra bontása), háttéralku határozta meg Erdély és a részek elvételét (román-antant megállapodás 1916), anyagi-gazdasági érdek volt a jelentős osztrák-magyar gazdaság tönkretétele (rivális pozíciójának megszüntetése) és végül a megtorlást szolgálta a tanácsköztársaságért való büntetés.

A diktátumok tehát igazságtalanul születtek, önkényes elveken alapultak és nemzeteket sértettek. A revizionizmus elkerülhetetlenül ütötte fel fejét Európa-szerte: a németek, osztrákok, magyarok mellett olyan népek is a versailles -i békerendszer megtámadása, revideálása mellett léptek fel, melyek 1918-ban még a győztes oldalon álltak. Ilyen volt Olaszország is, mely becsapva érezte magát: ígéreteket kapott ugyan az antanttól (a háború alatt) bizonyos területek neki ítélésére, ám 1918 után ezeknek csak kis része teljesült (megkapta ugyan Tirol nagy részét Ausztriától, ám Isztria, Dalmácia és Törökország tekintetében nem jutott hozzá a beígért övezetekhez).

Területi elcsatolások Németországtól (1919-1921)

Németország 1918-1923 közt komoly válságba került: gazdasága tönkrement, a császári berendezkedést köztársasági forma váltotta fel, mely azonban kevéssé működött, nyögnie kellett jóvátételeit és el kellett viselnie, hogy a franciák önkényesen bevonuljanak 1923 januárjában a Ruhr-vidékre (kifosztva azt). A németek hajdani birodalmuk 13%-át vesztették el, mintegy 65 ezer km2 -t (7 millió lakossal). Elcsatolták tőlük Elzász-Lotaringiát (Franciaországhoz), Nyugat-Poroszországot és Posent (Lengyelországhoz) Észak-Schleswig tartományt (Dániához), Felső-Sziléziát (Lengyelországhoz), Malmedyt (Belgiumhoz) az utóbbi hármat népszavazással. Plusz elveszett a Memel-vidék is (a Népszövetség felügyelte, majd Litvánia) és a Saar-vidék, mely 15 évvel később népszavazással dönthetett hovatartozásáról. Szintén elvették Németországtól összes gyarmatát Afrikában és Ázsiában. Le kellett mondaniuk hadseregükről is, csupán egy 100 ezres fegyveres létszámot tarthattak meg (de harckocsik, tüzérség, csatahajók és vadászgépek nélkül).  

Persze mindez a veszteség arányait tekintve sokkal kisebb volt, mint amit tőlünk, magyaroktól vettek el (Magyarország területének kétharmadát vesztette el a trianoni diktátummal, Horvátország nélkül is 169 ezer km2-t) ám a későbbi évek európai történéseire nézve a német "válaszreakció" gyakorolt nagyobb hatást. Németország ugyanis Európa sebzett "vadállataként" csak egy ideig tűrte a megaláztatást, majd azon eszmék és ideológiák felé fordult, melyek leginkább ígértek igazságtételt és visszavágást számára. Ezek pedig a szélsőjobboldali eszmék lettek.

Egy nemzetiszocialista SA egység menetelése Berlinben (1932)

Adolf Hitler és a nemzetiszocializmus a német büszkeség helyreállítását, az elvett területek visszaszerzését és a bűnösök (nyugati hatalmak + zsidók) megbüntetését ígérte. Közben elhitette a németséggel, hogy nem csak egyenrangú a győztesekkel, de egyenesen felettük is áll, mint felsőbbrendű "faj". A náci eszmék népszerűsége mindezek miatt gyorsan emelkedett 1921 és 1933 között. Adolf Hitler megnyerte a választásokat és 1933 januárjában Németország élére állhatott. A revans, a visszavágás, a franciák és britek megbüntetése ugyanúgy központi eleme lett politikájának, mint a nemzetközi zsidóság eltiprása.

Európa sértett népei, akiket megalázott az első világháborút követő méltatlan, igazságtalan és diktatórikus béke-rendezés Nyugat-Európa ellen fordultak az 1930-as években. Az eszköz, melyhez nyúltak sajnos nem a megfelelő választ adta sérelmeikre - hiszen a nácizmus gyűlölködő, gyengéket eltaposó, kirekesztő és ártatlanokat lemészárló elvrendszere természetesen nem lehetett megoldás semmire - mégis az "akció - reakció" törvényszerűségeit követve valahol kiszámítható (és várható) feleletet küldött Franciaország és Anglia felé egy 20 évvel korábbi, felháborító döntéssorozatért.

Harmat Árpád

2020.01.19.15:03

I. László királyunk, - aki a források szerint erőskezű lovagkirályként határozottan vezette országunkat 1077 és 1095 között - egy zűrzavaros, harcokkal teli időszakban került a Magyar Királyság trónjára. Európát ekkoriban épp a pápa és császár (VII. Gergely és IV. Henrik) konfliktusa osztotta meg, mely valódi háborúkat eredményezett a kontinensen. Az invesztitúra harcok néven ismertté vált küzdelem elsősorban a két legfontosabb európai méltóság - a német császári cím és a pápai rang - hierarchiájának eldöntéséről szólt, másodsorban pedig a német birodalmi főpapok kinevezési jogának kérdését próbálta eldönteni. Eközben magyar honban a déli határokat a Bizánci Császárság, a keleti végeket pedig a besenyő - kun támadások veszélye fenyegette.  Mindezeken túl hazánkban trónharcok dúltak, mi több a széthúzás jelei mutatkoztak. László képes volt kezében tartani az eseményeket: megvédte országunkat, sőt meghódította Horvátországot, közbenjárt István királyunk szentté avatásáért, több püspökséget alapított és szigorú törvényeivel a magántulajdon tiszteletére és a keresztényi európaiság elfogadására bírta a magyarságot. Alig száz esztendővel halála után, 1192-ben őt magát is szentté avatták.

Szent Lászlóval kapcsolatban négy dolog rögtön megragad bennünk, ha uralkodásáról olvasunk (vagy tanulunk): az egyik, hogy legendásan magas termetű uralkodó volt, aki a korabeli források szerint egy teljes fejjel magasodott ki a harcosai közül. (Pedig a király legfőbb hadvezérei, testtőrei és vitézei eleve nem a legalacsonyabbak közül kerültek ki.) A második lényeges eleme országlásának, hogy neki köszönhetjük Horvátország megkaparintását, mely aztán 827 éven keresztül (egészen 1918-ig) volt a Magyar Királyság része. Szent László uralkodásának harmadik fontos eleme: rendkívül szigorú törvényei, melyek gyakran rendelkeztek halálbüntetésről és csonkításról. Végül negyedikként meg kell említeni, hogy bár "üldözte" az ősi magyar hitet (a kereszténység megerősítése miatt), a középkori magyar legendák és mondák kiemelten őrizték meg alakját (pl csodaszarvas).  De nézzük életét röviden. 

Szent László élete

Szent László I. Béla királyunk és a lengyel Mieszko fejedelem leányának Richeza (Adelheid) hercegnőnek a fia a magyar történelem egyik legismertebb Árpád-házi uralkodója volt. Bátyjával Gézával együtt már huszonévesen részt vett unokatestvérük, Salamon elleni harcban.

A konfliktus akkor kezdődött, amikor Géza és László apja, I. Béla beleegyezését adta ahhoz, hogy a trónon testvérének I. András királynak a fia, Salamon következzen ne pedig tulajdon fiai. Az alkut mindenki betartotta, ám egy Bizánc elleni hadjáratot követően (1071-ben) az unokatestvérek közt viszály támadt a zsákmány elosztását illetően. Kitört a polgárháború: egyik oldalon a hivatalosan uralkodó Salamon, a másikon I. Béla fiai: Géza és László herceg álltak.

A testvérpár végül, cseh és morva segédcsapatokkal összefogva nagy győzelmet aratott 1074 márciusában Mogyoródnál Salamon felett, így Géza elfoglalhatta a trónt, László pedig a dukátus területei feletti uralmat. (Az Árpád-kor első időszakában a trónra szán örökösök egy nagyobb tartomány, a dukátus felett rendelkezve készülhettek a valódi uralkodásra.) Salamon élete végéig, azaz további 13 éven keresztül, egészen 1087 tavaszáig nem törődött bele abba, hogy Géza és László birtokolják a szerinte őt megillető magyar trónt. Időnként kísérletet tett a visszatérésre, melyben sokszor erős támogatókat is szerezni tudott. 1074-ben például IV. Henrik császár csapatai segítették, ám Géza és László ekkor is legyőzték Nyitra mellett. Később a besenyőkkel összefogva próbálkozott, de ezen kísérlete is kudarcot vallott 1085-ben. Végül 1087-ben Salamon elhalálozott és ezzel végre László előtt megnyílt a lehetőség a valódi uralkodásra.

Szent László törvényei

László királyunk először kiadott törvénykönyvének (tévesen III. számmal jelölt) elsődleges célja a feudális tulajdoni rend kegyetlen szigorral való védelme, a pogányság maradványainak felszámolása és a feudális viszonyok megszilárdítása volt. A benne szereplő törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. A lopások büntetései közt gyakori volt az orr- kéz levágás, nyelvkitépés, szemkiszúrás, rabszolgaságba adás … stb. Ha a tetten ért tolvaj bemenekült egy védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Ebben a törvénykönyvben szerepel első ízben a szabadokon belüli megkülönböztetésül, a nemes (nobilis) kifejezés.

Szent László ábrázolás a Képes Krónikában

Másodszor kiadott törvénykönyve (II. számú) 1077 után született. Ebben is a magántulajdon védelme kapta a legfőbb szerepet: tyúkon felüli érték, illetve tíz dénárnál nagyobb értékű lopás miatt ezen törvénykönyv alapján már a tolvajt halálra kellett ítélni. Enyhébben ítélik meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás lett a része. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé - ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adnak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb, mint a világiaké.

A harmadszor kiadott törvénykönyve (tévesen I. számú) a bevezető szerint 1092. május 20-án kelt a szabolcsi zsinaton, melyen a király elnökölt. Elsősorban egyházi rendszabályokat tartalmazott. Legfőbb rendelkezése volt a 40 ünnepnap kötelező megtartása, az újonnan felszentelendő papok házasságkötésének tiltása, az egyházi 10-ed kötelező szedése, és a misétől távol maradók büntetése. Emellett a törvénykönyv védte az egyház vagyonát, tiltotta, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak felléptek a pogány áldozás ellen; korlátozta a sátorban való misézést; büntetendővé tette a nemi erőszakot, az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkeztek a királyi bíráskodásról.

László tehát országlása elején a törvénykezésen keresztül megszilárdította a trónját, s helyreállította az ország belső rendjét. Az ő uralma idején történt Gellért, István és Imre herceg szentté avatása (1083) illetve a káptalani rendszer létrehozása, mely az oktatás és a hiteles helyek (oklevélkiadások) szervezetét teremtette meg.

Szent László külpolitikája

A császár által támogatott Salamonnal - 1077 és 1080 közt – dúló viszálya miatt az invesztitúra háborúban a pápa pártjára állt, és a pápapárti német fejedelmek vezetőjének, Rudolf sváb hercegnek a leányát, Adelhaidot vette el feleségül. Ám később terjeszkedő politikába kezdett és így pápai engedély nélkül Szlavóniában Zágráb székhellyel püspökséget alapított, majd 1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király (ur.1075-89) özvegyének hívására seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvátországba, és országához csatolta azt. A birtokba vett horvát területek kormányzását unokaöccsére, I. Géza fiára, Álmos hercegre bízta. A magyar királyság fennállása óta ez volt az első hódítás. Horvátország meghódítása sértette a pápa, Bizánc és Velence érdekeit is, ugyanis mindhárom hatalom érdeklődött a térség felé.

Orbán pápa nyíltan sérelmezte László horvátországi beavatkozását és nem ismerte el a magyar hódítás jogosságát, mire a király átpártolt IV. Henrikhez, aki beleegyezett az erőviszonyok ilyetén megváltozásába. A balkáni hadjáratot azonban a Bizánc által felbiztatott kunok betörése miatt meg kellett szakítani, a hazatérő Lászlónak a Temes folyónál, majd Orsova mellett sikerül a támadókat legyőzni, s a csatában életét vesztette a kunok vezére, Kapolcs is. Ezt követően betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morva és a Drina folyók közti földet, Szerém és Belgrád várakkal együtt. 

Az utódlás kérdése 

Élete utolsó hónapjaiban Szent László arra készült, hogy a Szentföldre megy, melynek felszabadítására érdeklődését 1093-ban IV. Vilmos toulouse-i gróf keltette fel, aki útban a Szentföldre Bodrog várában felkereste. Az időközben kitört cseh trónviszály azonban itthon marasztalta, s arra késztette, hogy rokona és egykori szövetségese, a cseh Ottó herceg fiának, Konrád brünni morva hercegnek nyújtson katonai segítséget II.(Přemysl) Břetislav cseh fejedelem ellen. E hadjáratban betegedett meg. Halálát megérezve örököséül testvére, Géza fiai közül Kálmánt választotta, amivel óriási bonyodalmakat okozott. A testvérek közül ugyanis egészen addig a fiatalabbikat, Álmost szánta a trónra. Az idősebbik fiút Kálmánt egyházi pályára készítették fel. Kálmán így egyházi neveltetést kapott és papi műveltséget szerzett, ami abban a korban messze meghaladta a nemesek, sőt uralkodók műveltségét is. (Ezért nevezték később "könyves Kálmánnak" utalva könyvekből szerzett, királyokhoz mérten magas tudására.) László haldoklásának idején Kálmán épp Lengyelországban tartózkodott, ahová Szent László pápa-ellenes politikája miatt, tüntetőleg távozott. A megváltozott végrendelet miatt azonban haza kellett sietnie. Meglepődött László döntésén, de végül elfogadta azt a koronával együtt. Álmos már kevésbé törődött bele az új helyzetbe és egész életében testvére ellen lázadt. (Álmos még Kálmán halála után, annak fia, II. István ellen is fellázadt.)

Szent László legutolsó, utódlását érintő döntésétől függetlenül - mely talán egy főúri hatalmi érdekcsoport hatására történt - egy tartalmas, izgalmas és hazánk szempontjából fontos uralkodási időszakot maga mögött hagyva, 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében távozott az élők sorából, alig 49 évesen.

Harmat Árpád 

2020.01.18.17:52

Az első világháború, melyet egészen a második nagy világégésig "a nagy háború" néven emlegettek, számtalan pilóta-hőst adott a történelemnek: ilyen hős volt az angol hadsereget erősítő, kanadai Billy Bishop, a francia René Fonck, a szintén francia Georges Guynemer, illetve az ugyancsak Angliát szolgáló, brit Mick Mannock is. Ám a legeredményesebb első világháborús pilóta a németek közül kerül ki, ő volt a "vörös báró" néven emlegetett Manfred von Richthofen százados. Az óriási népszerűségnek örvendő, többszörösen kitüntetett és a Pour le Mérite érdemrendet is megszerző porosz arisztokrata egy tűzpirosra festett, háromfedeles Fokker Dreidecker gépéről kapta közismert becenevét. Míg Fonck, Bishop és Mannock 75, 72, illetve 68 ellenséges gépet tudtak kilőni, a vörös báró 80 igazolt (és több tucat igazolatlan) légi győzelemmel büszkélkedhetett, amivel abszolút csúcstartó lett a háború "ászpilótáinak" körében. Életének rövid bemutatása azonban előtt érdemes kicsit a nagy háború főbb eseményeire, frontjaira is pár mondatban kitérni:

Az első világháború 1914 nyarán robbant ki, a világ gyarmatainak túlnyomó részét birokló Antant hatalmak (Franciaország, Anglia, Oroszország) illetve a lényegesen nagyobb világ-befolyásra törekvő Németország és Monarchia között. Már a harcok kezdetén jelentős átrendeződés zajlott a szemben álló szövetségek tekintetében: Olaszország például 1915-ben, Románia pedig 1916-ban váltott tábort (mindketten az Antanthoz csatlakoztak) míg Oroszország (forradalma miatt) kilépett a háborúból, az USA pedig belépett a harcokba, az Antant oldalán.

A küzdelem Európában (1917-ig) négy fronton zajlott: a nyugati fronton Franciaországban (Párizs előtt), a keleti fronton Lengyelországban (Kelet-Poroszországban és Galíciában) az itáliai fronton az Isonzó és Piave folyók között, illetve a balkáni fronton (Szerbiában, Bulgáriában és a görög területeken). Az első világháború sajátosságát jelentette, hogy szinte mindenhol lövészárok harc folyt, mégpedig "állóháborús" jelleggel, vagyis a felek egymás lövészárkait próbálták váltakozó sikerű gyalogsági rohamokkal elfoglalni, miközben a frontvonal éveken keresztül alig mozdult el eredeti nyomvonaláról.

A leggyilkosabb harcok nyugaton a Somme folyónál és Verdun mellett (1916-ban), keleten Premysl ostrománál (ma Lengyelország), Itáliában az Isonzó folyó mentén, Doberdónál, a Balkánon pedig Szerbiában és a törökországi Gallipoli mellett zajlottak.

A főparancsnokok: Paul von Hindenburg (Németország) és Ferdinand Foch (Antant) minden erőtartalékot bevetettek: a harc 1917/1918 -ban már égen - földön - vízen zajlott. A tengereken korlátlan tengeralattjáró-harc indult, a németek három és fél év alatt 5 ezer antant-hajót süllyesztetek el (katonait és polgárit), a lövészárkokban küszködőket új fegyverek segítették - mint az első harckocsik (melyek hadászati szerepe az első világháborúban még nagyon csekély volt) - és egyre nagyobb szerephez jutottak a frontvonalak felett szabályos légi párbajokat vívó vadászgépek: Fokkerek, Sopwith F1-esek, Gotha GV-k, Albatros D.II -esek, Sopwith Troplane -k, Bristolok és SPAD 13-as vadászok, két és háromfedeles repülők. Manfred von Richthofen a háború negyedik évében, 1917-ben került a légi-harcok középpontjába tűzpiros Fokkerével.

A porosz arisztokrata élete sajátos módon kanyarodott a pilóta-karrier felé: a ma már Lengyelországhoz tartozó, sziléziai Breslau közelében látta meg a napvilágot, 1892 májusában. Családja nagy múltú, jelentős birtokrendszerrel rendelkező nemesi família volt, akik azonban a XIX. században már inkább a katonáskodás felé fordultak. A vörös báró nagyapjának testvére már egészen a tábornoki rendfokozatig vitte. A kis Manfred (sorsa legidősebb gyermekként) már kamaszkorában eldőlt: a család befejezett tényként kezelte, hogy lovastisztet nevel az ifjúból. Katonai szolgálatát 1911-ben, három évvel a háború kitörése előtt kezdte meg, alig 19 évesen, mégpedig a III. császári lovasezredben, Falkenstein alezredes parancsnokság alatt. A háború első évében Richthofen báró lovastisztként megjárta a keleti és nyugati frontot is, ám 1915-re nyilvánvalóvá vált számára, hogy sem a lövészárok harc, sem a lovassági harcmodor nem való neki. Származása és családjának összeköttetései révén azonban sikerült elérnie, hogy az akkoriban újdonságnak és nagy fejlődés előtt állónak tartott légierőhöz kerüljön.

A vörös báró 1915 májusától 1916 tavaszáig részesült repülős kiképzésben, melynek során sokat tanult a korszak legnagyobb repülős tekintélyétől Oswald Boelcke századostól. Boelcke volt az első német vadászpilóta, aki kiérdemelte a legnagyobb elismerést jelentő Pour le Mérite -t, és máig őt tekintik "a német légierő atyjának". Richthofen már 1916 szeptemberében a francia frontvonal felett harcolt, ekkor aratta első győzelmet is (Cambrai felett). Bár tanítómestere 1916-ban elhalálozott (egy bevetésen) Richthofen hírnév tekintetben hamar az örökébe lépett, miután legyőzte a britek leghíresebb "ász-pilótáját" az angol Boelckének nevezett Lanoe Hawkert. 

A vörös báró igazi országos és európai hírnevet 1917 első hónapjaiban szerzett, amikor előbb megkapta a Pour le Méritét (januárban) majd áprilisában egyedülálló módon néhány hét alatt 22 légi-párbajban győzött és 22 ellenséges (azaz brit) gépet lőtt le. (Volt olyan napja, mikor 4-et semmisített meg, 24 óra alatt.) Ezekben a napokban festette be első gépét vörösre és innentől ragadt rá a "vörös báró" elnevezés is. Karrierje ismertségével együtt emelkedett: még 1917-ben megkapta századparancsnoki kinevezését és századosi rendfokozatát. Közben 1917 nyarán fej és szemsérülést is szenvedett, de gyorsan felépült. Gyógyulása alatt diktálta le életrajznak vázlatát is. Az általa vezetett repülőegység - mely 1917 június 24-én jött létre és a "Richthofen repülő cirkusza" nevet is viselte (színes gépei és állandóan költöző bevetési helyszínei miatt), 1918 tavaszáig kimagasló eredményeket ért el.

A vörös báró nevét 1918-re már minden antant pilóta ismerte, tisztelete nem csak a német, de a brit hadseregben is általános lett. A balszerencse azonban őt is utolérte: 1918 április 21-én a Somme folyó közelében repült, amikor tűzharcba keveredett Arthur "Roy" Brown kanadai vadászpilótával (századossal), akinek egyik sorozata eltalálta gépét. Az egyik lövedék a vörös báró tüdejét érte. Miközben haldoklott, még letette gépét Vaux-sur-Somme közelében, ausztrál állások mellett. Az ausztrálok tudták, hogy a háború egyik legnagyobb hőse zuhant le vonalaikra és maximális katonai tiszteletadással temették el Amiens közelében (Bertangles falu temetőjében). Később hamvait Németországba szállították, ma a wiesbadeni Südfriedhof temetőjében nyugszik.

A vörös báró legendás repülőegységét, a Jagdgeschwader 1-et (a repül cirkuszt) egy másik tehetséges német pilótatiszt vette át, az akkoriban mindössze 25 éves Hermann Göring.

Hermann Göring Fokkere előtt, 1918-ban

A később Hitler helyetteseként és a Luftwaffe fejeként hírhedtté vált Göring 1915 nyarán kapott repülős kiképzést Freiburgban és a Richthofen század átvételéig 19 ellenséges gépet lőtt le (amiért ő is megkapta a Pour la Méritét).  A háború végére egyébként Göring mérlege 22 megsemmisített angol repülő lett, ami azért messze elmaradt Richthofen bravúrjától (a 80-as számtól).

Manfred von Richthofen az utolsó olyan háborúban vált hőssé, melyben még számított a Fair Play, az ellenség tisztelete és a valódi teljesítmény elismerése. Emlékezete leginkább  a hadtörténészek körében őrződött csak meg, a közoktatásban kevéssé ismert. Mégis egy korszak és egy másodlagos fontosságúnak tartott háború jelképe maradt napjainkig.

Harmat Árpád 

2019.12.12.10:15

Gyakran felvetődő kérdés mind a történelem-kedvelők, mind a történészek körében, hogy az 1552 -es nagy török támadásban, - melynek legvégső célpontja a Felvidék kapujának nevezett Eger várának elfoglalása volt - mekkora létszámú török sereg vett részt. A szakértők egyik része Tinódi Lantos Sebestyén (1510-1566) históriás vándorénekes és költő némileg túlzónak tűnő 150 ezres számadatából indul ki, ám ez sajnos csak annyiban vehető komolyan, mint Herodotosz, aki  több milliós perzsa hadakról ír a görög-perzsa háborúk kapcsán. A nyilvánvaló túlzások az akkoriban példa nélkül álló, látóhatárig terjedő, szinte elképzelhetetlen nagyságú oszmán seregtől való babonás félelemből és az egri várvédők heroikus küzdelmének megérdemelt méltatásából indulnak ki. Az Eger váránál 1552 -ben véghez vitt "csoda" - mely a magyar történelem talán legnagyobb diadala volt - egy valóban példátlan haditettként vonult be históriánkba, akármekkora is volt az oszmán túlerő. Ugyanakkor érdekes mérlegelni, hogy végül is mennyien lehettek akkoriban ellenünk. Nézzük tehát a körülményeket.

Az oszmán haderő valóban félelmetesnek tűnhetett 1552-ben: gerincét a janicsár gyalogság, a szpáhi lovasság és a topcsi tüzérség adta (ez utóbbiak voltak az ágyúkezelők, többnyire olasz ágyúmesterek által kiképezve). De az elitegységekhez társultak még nagyon sokan: például az akindzsik (az irreguláris lovasság tagjai), könnyű-fegyverzetű gyalogos aszabok, puskás tüfenkcsik, dzsamak lövészek, gránátos kambaradzsik, vértes lovas dzsebelük, segédhadakat alkotó gurebák és még sorolhatnánk: szilidár lovasok, mamelukok, fáriszok, ulifedzsik ... stb. Mindannyian hosszú-hosszú sorokban vonultak 1552-ben Kara Ahmed pasa vezérlete alatt Magyarország felé. Ők alkották azt a főhadat, melyet Nagy Szulejmán indított 1552 április 22-én Drinápolyból (ma Edirne) a Magyar Királyság ellen. Az első komoly győzelmüket Temesvár bevételével aratták 1552 július 27-én, amikor 33 napnyi ostromot követően kitűzhették lófarkas zászlójukat a várra. Losonci István hiába próbált méltányos elvonulásról tárgyalni, embereit az ostrom után tőrbe csalták és lemészárolták. Losonci fejét levágták, majd szalmával kitömve a szultánnak küldték.

Közben Hadim Ali budai pasa sem tétlenkedett: 10-12 ezres seregével Veszprém ellen vonult (május 20), majd a várat alig 7 nap után elfoglalva, a nógrádi várakra rontott: júliusban sorra elesett Drégely (július 6.), Szécsény, Hollókő, Buják. A két nagy török sereg aztán Szolnoknál egyesült augusztus 22-én és 14 napnyi ostrom után azt a várat is bevették. Nyáry Lőrinc várkapitány minden elszántsága is kevésnek bizonyult a kitartáshoz, hiszen a csata alatt elszöktek zsoldosai és végül csak maroknyi emberrel védekezhetett. Végül elfogták, de később azon kevesek közé tartozott, akik sikeresen hazaszöktek a konstantinápolyi Héttorony várbörtönből.

A Szolnoknál egyesült oszmán had óriási erőt jelentett, hiszen felölelte az Oszmán Birodalom ruméliai (európai) főerejét és a budai vilayet koncentrált hadát is. A kutatók két szélsőértéket valószínűsítenek: az egyik a 25 ezres létszámot tartja elképzelhetőnek, a másik a 80 ezres haderőt tartja reálisnak. A probléma ott van, hogy nincsenek objektív források, hiszen maguk a törökök is csak az ütőképes főerőket tartották pontosan nyilván (janicsárok, szpáhik, topcsik). A segédhadak viszont óriási számban verődtek a fősereghez, de ezeknél nem tartottak létszámolvasást, mikor becsatlakoztak a Balkánon keresztülvonuló Ahmed főseregéhez. Így nem ismert például az akindzsik seregének száma sem, mint ahogyan a temérdek irreguláris gyalogos sem lett összeírva. Mindezekhez jön, hogy az oszmán had (miként a legtöbb ázsiai hadsereg is) mindig óriási kiszolgáló aparátussal kelt útra, temérdek szolga, testtőr, táncos, szakács ... stb alkalmazásával, amihez csatlakoztak a nyerészkedők, a sereg nyomába szegődő fosztogatók, ügyeskedők, tolvajok is. Bár ezek ritkán vettek részt a harcokban, számuk tökéletesen ismeretlen, ám látvány tekintetében befolyásolták a török had nagyságáról kialakuló összképet.

Innentől tehát becslések és következtetések állnak rendelkezésünkre, ahogyan a történészek is ilyen módokon publikáltak a témában. R. Várkonyi Ágnes kiváló magyar történész például (aki a korszak specialistája) a "Három évszázad Magyarország történetében 1526-1790" című 1999-es könyvében (Korona Kiadó Bp. 1999) az 57. oldalon 60 ezer főben állapította meg a temesvári erősséget támadó oszmán had teljes létszámát. (Ebből 10-12 ezer lehetett Ali serege és 48-50 ezer a ruméliai had létszáma). Egy másik magyar kutató, Szakály Ferenc a Magyarok Európában sorozat II. kötetében (címe: Virágkor és hanyatlás 1440-1711) a 124.oldalon "60-70 ezer főnyi török sereg" -ről ír.

A két történész által meghatározott 60 ezres létszám már csak azért is helytállónak tűnik, mert Ahmed Drinápolyból megindított hada az Oszmán Birodalom teljes európai seregét felölelhette, mely (kivonva belőle a budai pasa 10 ezres seregszámát) nem igen lehetett 50 ezernél kevesebb ebben az időben. Az Oszmán Birodalom a XVI. század közepén 13 millió lakost számolt, mely népesség könnyedén kiállított egy 160 - 170 ezres hadsereget. Ez az össz-haderő biztosította a határok védelmét, a megszállt balkáni és ázsiai területek rendfenntartását (várak helyőrségét a Balkánon és a Hódoltságban) illetve a támadó hadjáratok katonaigényét. Ha tehát a 170 ezres teljes török hadsereglétszámot vesszük alapul, akkor egy olyan kiemelt jelentőségű offenzíva, melyet a birodalom harmadik legfontosabb vezetője indított 1552-ben Magyarország ellen, meg kellett, hogy kapja a teljes létszám legalább egyharmadát (azaz 57 ezret főt).

Ha a Török Birodalom 1552 -ben egy mindössze 25 ezres hadat szánt volna az Erdély és Eger ellen induló offenzívára - melyből eleve 10 ezer főt a budai pasa állított volna ki, így csak 15 ezer emberrel kellett volna, hogy elinduljon Ahmed - az az egész vállalkozás jelentőségének durva lebecsülését jelentette volna. Márpedig Szulejmán számára nagyon is fontos volt Magyarország.

Visszatérve az eseményekre: a Szolnoknál egyesült török had 1552 szeptember 8-án vette körül Eger várát, melyet Dobó István és Mekcsey István várkapitányok vezetésével (és 4 főhadnagy segédletével: Pethő Gáspár, Zolthay István, Figedy János és Bornemissza Gergely) 1803 fegyveres védelmezett. Összesen 400 katona alkotta az állandó helyőrséget, I. Ferdinánd pedig 357 fegyverest küldött. Ehhez a 757 katonához jött 300 darabont Kassából és 747 fegyveres a környező várakból, megyékből, több nemes "felajánlásában". Mindössze 4 nagyobb ágyú és 17 kis tarack állt rendelkezésükre a védelemhez. Ellenük vonult fel az 50-60 ezres török had 12 ostromágyúval és vagy 200 kisebb löveggel. (Bár igazán komoly méretű ágyúból a törököknek is csak 4 volt.) Sátraik és hadaik a várból nézve egészen a látóhatárig beborították a környéket.

Az ostrom 38 napon keresztül tartott, a három legnagyobb roham szeptember 29 -án, október 4-én és október 12-én zajlott. A szeptember 29 -én induló török gyalogsági roham megszerezte az Ó-kaput és a janicsárok annak tornyából tüzeltek a védőkre. Dobó végül beáldozta az építményt, saját ágyúival rombolta le. Az október 4-i támadás duplán volt veszélyes, mert a védők gondatlanságából felrobbant székesegyházi lőszerraktár eloltása és a falakra felkapaszkodó törökök visszaverése egyszerre megoldandó feladatot jelentett. A harmadik legerősebb támadás október 12-én bontakozott ki, ekkor a törökök egyszerre rohamozták az Ó-kapu, a Tömlöc-bástya és a Bolyki torony környékét, de Dobó katonái mindenütt helytálltak: mindhárom nagy (és féltucatnyi kisebb) török rohamot is visszaverték.

Ugyanakkor a törökök komoly gondokkal küszködtek: már az ostrom 30. napjától lázongások folytak, mert elfogyott élelmük, megjelentek táboraikban a járványok és az első hajnali fagyok (október közepén) rohamosan apasztották a harci kedvet. A helyzet október 10 után odáig fajult, hogy a török gyalogosok tömegesen tagadták meg a rohamozási parancsokat és már maguk a pasák is az elvonulásról győzködték a nagyvezért. A válság megértéséhez két körülmény ismerete mindenképp fontos: az egyik, hogy az oszmánok mindig tavasztól őszig indították nagyobb hadjárataikat, az ősz és a tél nagy részét balkáni táboraikba visszavonulva töltötték. Ebben szerepe volt a hidegnek és az őszi-téli időjárási, illetve utakra vonatkozó állapotoknak is. (Az oszmánok időszakos harckészségéről Perjés Géza hatósugár elmélete ad érdekes információkat.) A másik probléma az 50-60 ezres létszámú, férfiakból álló sereg élelemmel való folyamatos ellátása jelentette 38 napon keresztül. Ez óriási logisztikai kihívást jelentett a törököknek. A két probléma áthidalhatatlannak bizonyult így 1552 október 17-én végül feladták a harcot. Eger hősies védői több hatalmas rohamot is kiálltak, éjszakánként újra erősítették falaikat és kitartottak a túlerő, a sok helyen lerombolt-megrongált várfalak, az éhínség, a sok sebesülés és nélkülözés dacára is.

Bár a modern-kori történetkutatás (és oktatás) az 1980-as, sőt 1990-es évek még a 80 - 100 ezres török haderőlétszámot valószínűsítette (az 1552-es egri hadjárat kapcsán), a 2000 utáni évekre már ennek épp ellentéte, a túl alacsony török ostromlószám megállapítása lett a "divat". A szakértők kicsit "átestek a ló túloldalára". Innentől terjedtek el a 20-25 ezres létszám-adatok, melyek a másik végletet jelentik. A valóság a kettő közt van és a posztunkban fentebb említett történészek által becsült 50-60 ezres létszámhoz áll közelebb. 

Harmat Árpád

2019.12.01.16:51

A magyar történelem egyik legismertebb alakja, Horthy Miklós épp 100 évvel ezelőtt, 1919 november 16-án vonult be fehér lován és nemzeti hadserege élén Budapestre, hogy átvegye a hatalmat és egy teljesen új berendezkedés létrehozásával konszolidálja az országot, megteremtve a háború poklát "megjárt" forradalmakat, kommunista terrort és megszállást elszenvedett, káosz szélére sodródott magyar állam békéjét. A történelmi előzmények megismeréséhez háborús évekig kell visszanyúlnunk.

Az 1918-as esztendő viszontagságokkal teli korszakként vonult be a magyar történelembe: ekkor még javában tartott az első világháború, hullottak a magyar honvédek a frontokon, óriási volt a nyomor az országban, ám ősszel már forradalom robbant ki Budapesten (1918 október 28-án). A megmozdulások a háborúból való kilépésért és a Habsburgokkal való azonnali szakításért kezdődtek és arattak gyors győzelmet pár nap alatt. A forradalmat zűrzavaros hónapok követték: Károlyi nem tudta kézben tartani a problémákat, így jött a tanácsköztársaság kommunista diktatúrája, végül a román megszállás (Antant utasításra). Mire eljött az 1919-es augusztusa, az ország a teljes zűrzavar, nyomor és megalázottság állapotába került: augusztus elsején a románok megkezdték hazánk megszállását, augusztus 4-én pedig már Budapest utcáin masíroztak. Magyarország két részre szakadt: a románok által megszállt területekre és az Antant (vagy az azokat szolgáló környező országok) hadseregei által birtokolt részekre.

A zűrzavarban hatalmas szükség mutatkozott egy erőskezű, mindenki által tisztelt és elfogadott, irányításra termett, új magyar vezetőre. A történelmi helyzet úgy hozta, hogy ez a személy Horthy Miklós lett. A későbbi kormányzó katonaként kezdte pályafutását, mint a Monarchia tengerésztisztje. Meglehetősen gyorsan emelkedett a ranglétrán, főleg legnagyobb haditette, az otrantói csatában aratott győzelme után. A híres otrantói ütközetre 1917 május 15-én került sor. Horthy a csata során két Antant rombolót, 12 driftert és 2 szállító gőzöst süllyesztett el. Mégis magas rendfokozatot csak a háború végére szerzett: 1918 február 27-én (néhány hónappal 50. születésnapja előtt) megkapta az ellentengernagyi kinevezését és egyúttal ő lett az egész osztrák-magyar flotta főparancsnoka is.

Horthy a Novara cirkáló parancsnoki hídján (1917)

A történelmi események azonban nem kedveztek Horthy további karrierjének: a Monarchia elvesztette a háborút (a németekkel együtt) és 1918 október 30-án a tengernagy kénytelen volt átadni a Monarchia hajóit a Délszláv Nemzeti Tanácsnak. Innen Bécsbe vezetett Horthy útja, ahol megtette utolsó jelentését a megtört uralkodónak, IV. Károlynak, majd visszatért családi birtokaira a Szolnoktól 40 km-re fekvő kenderesi kastélyba. Horthy itt tartózkodott 1918 november 12 és 1919 június 6 között, miközben előbb a Károlyi Mihály vezette polgári kormányzat, majd a Kun Béla nevével fémjelzett tanácsköztársasági vezetés irányította az országot. Ám 1919 júniusában újra aktivizálta magát, amikor hírét vette annak, hogy az Antant által ellenőrzött területeken (Aradon és Szegeden) jobboldali, nemzeti érzelmű, ellenforradalmi szervezkedés folyik. Ekkor Horthy Szegedre utazott és részt vett a Károlyi Gyula vezette ellenforradalmi kormány munkájában, mint hadügyminiszter. (Szeged ekkor Antant csapatok által biztosított város volt, melynek utcáin világoskék egyenruhát viselő francia katonák nyüzsögtek.)

A Horthy-család kenderesi kastélya

Mint később Horthy megtudta: nagyon jól időzítette a birtokairól való távozást, mert azon a nyáron a támadást indító (július 29-én a Tiszán átkelő) román csapatok teljesen kifosztották kenderesi kastélyát. Horthy Szegeden azt érzékelte, hogy az Antant nem nézi jó szemmel az ellenforradalmi szervezkedést, így 1919 nyarán stratégiát váltott: nemzeti hadsereg alapításába kezdett, melynek székhelyét a románoktól mentes Dunántúlra helyezte. A közel 10 ezres sereg Horthy parancsára 1919 augusztus elején indult át Szegedről a Balaton vidékére, ő maga pedig augusztus 13-án rendezkedett be a Balaton parti városban. Miközben Budapesten illegitim, Antant által el nem ismert kormányok váltották egymást és az ország legnagyobb részét a román csapatok fosztogatták, Horthy erős kézben tartott fővezérséget irányított a Dunántúlon, mindenkitől függetlenül.

Közben már augusztus közepén felutazott azért Budapestre is, hogy ott az Antant parancsnokokkal és a román katonai vezetőkkel tárgyalva elérje, hogy a Dunántúlra ne masírozzon be a román hadsereg. Terve bevált: határozott fellépésével szimpátiát keltett a 4 rangidős Antant-parancsnokban (az amerikai Brandholtz, a brit Gorton, a francia Graziani és az olasz Mombelli tábornokokkal tárgyalva) és még a román Marderescu tábornok is meghátrált előle, amikor Horthy kijelentette: ha a románok átlépik a nemzeti hadsereg demarkációs vonalát, Horthy tűzparancsot ad katonáinak. Végül megnyugodva, abban a hitben térhetett vissza siófoki parancsnokságára, hogy dunántúli fővezérségét sem a nyugati, sem a román csapatok nem fogják megtámadni. Az 1919 augusztus 15-én tett budapesti útja abból a szempontból is hasznos volt, hogy megismerték Horthyt az Antant vezetők, akikre jó benyomást tett a magyar tengernagy. 

Közben - a magyarországi eseményekkel párhuzamosan - az 1919 januárjától működő párizsi békekonferencia a németekkel, osztrákokkal majd bolgárokkal való tárgyalások után a magyarokkal is szeretett volna békemegállapodást kötni. A békeszerződés megszületésének azonban komoly akadályát jelentette, hogy Magyarországon egyáltalán nem volt legitim parlament és kormány (mely kiküldhette volna törvényesen megbízott képviselőit a békediktátum aláírására). A probléma feloldására érkezett 1919 október 23-án Budapestre sir George Russel Clerk Antant-diplomata. A 45 éves politikus gyorsan átlátta, hogy  Horthy Miklóson kívül nincs Magyarországon valódi hatalommal bíró politikai szereplő, így elhatározza: megállapodást köt vele hazánk konszolidációjáról. (A Horthyval való megegyezésre ösztönözte mindaz, amit az Antant parancsnokokról hallott a tengernagyról. Ezek pozitív vélemények voltak, és Horthy augusztusi tárgyalásai nyomán alakultak ki.)

Az alku, mely akkor született, amikor Horthy másodszor utazott Siófokról Budapestre (1919 októberének végén), arról szólt, hogy az Antant kiküldi az országból a román csapatokat és elfogadja Horthy vezető szerepét Magyarországon, melynek fejében viszont a tengernagynak gondoskodnia kell egy választások után létrejövő magyar parlamentről és kormányról (mely végre békeküldöttséget meneszt Párizsba), illetve garantálnia kell, hogy katonai diktatúra nélkül vezeti majd az országot.

A román megszállás 1919-ben (forrás: 1914-1918.btk.mta.hu)

Az alku megszületett, de Horthy végül 1919 november ötödikén még három további tárgyaláson vett részt Budapesten: újra találkozott Clerk -kal (egy többpárti egyeztetés keretében), újra találkozott a román seregek főparancsnokával, Marderescu -val és beszélt a szociáldemokraták vezetőivel is, akiknek szintén megígérte, hogy ha hatalomra jut, nem vezet be az országban katonai diktatúrát.

Ilyen előzmények után - vagyis alapos előkészítés és több tárgyalást követően - került sor 1919 november 16-án, egy esős napon arra, hogy nemzeti hadserege élén és Szellő nevű deres lován Horthy Miklós bevonuljon Budapestre és elmondja híres beszédét a számára ideiglenes főhadiszállásul szolgáló Gellért szálló előtti téren. Közben a románok távoztak a városból (egyelőre csak a Tiszáig vonultak) Horthy pedig átvette a hatalmat Magyarország felett. A Gellért szálló előtt elmondott beszédében ugyan (némi éllel) megvádolta a fővárost azzal, hogy "megtagadta ezer éves történelmét" és úgymond "vörös rongyokba öltözött" (utalva ezzel arra, hogy Pest elfogadta előbb Károlyi rendszerét, majd Kun Béla tanácsköztársaságát) de egyben eltekintett a bosszútól és szebb jövőt is ígérve "éljen a haza" felkiáltással köszönt el a pesti tömegtől.

Horthy összesen 6 hónapon keresztül lakott a Gellért szállóban, majd kormányzóvá választása után (melyre 1920 március 1-én került sor) a Budai várpalotába költözött. Horthy a Krisztinaváros felőli szárnyban (a mai Széchenyi Könyvtár) helyén rendezte be szállását és irodáit. Innen vezette Magyarországot a kormányzó 24 éven keresztül.

Horthy Miklós feleségével és fiaival

Horthy egészen 1944 októberéig irányította a király nélküli Magyar Királyságot és volt hazánk kormányzója, mely idő alatt a jobboldali-nemzeti-konzervatív berendezkedés megszilárdításán túl, a nagy Magyarország visszaszerzését célzó revizionizmus megvalósítását pártolta leginkább. Sajnos politikája a magyar revíziót egyedül támogató Adolf Hitler szövetségesévé tette Magyarországot, mely így a vesztes oldalon fejezte be a második világháborút. Horthy döntései közt öt képezi a legtöbb vita tárgyát: a fehérterror megengedése 1919 és 1921 között, belépésünk a második világháborúba (és az ehhez kapcsolódó doni katasztrófa), a német megszállás legitimálása (a német csapatok "barátként" való fogadása), a magyar holokauszt állami szervekkel történő aktív segítése és a hatalom nyilasok kezébe jutása (a sikertelen kiugrási kísérlet után).

Akadnak azért pozitívumok is a Horthy-korszak kapcsán, mint a Bethleni konszolidáció (1921-1931) és a gazdasági talpra állás, de ha a korszak végét nézzük: egy szétbombázott, lerombolt országot 1944/45 -re, a mérleg sokkal inkább negatív irányba billen. Mégis azt mondhatjuk: Horthy Miklós személye és nevével fémjelzett rendszere - mely éppen ma 100 éve vette kezdetét - még ma is megosztja a történészeket.

Harmat Árpád

Felhasznált anyagok:

• Gosztonyi Péter: A kormányzó, Horthy Miklós Téka Könyvkiadó, Bp., 1990.
• Horthy Miklós, Emlékirataim, szerk. Antal László, Budapest, Európa, 1993 (Extra Hungariam) – 3., módosított kiadás.
• Romsics Ignác: Magyarország története a XX.században. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
• Térképek: 1914-1918.btk.mta.hu

2019.11.16.(16:25)

A témát mindig is nagy érdeklődés övezte és napjainkban számtalan honlap, blog, szaklap szeret foglalkozni az emberiség históriájának nagy hadseregeivel. Kérdés azonban: mi alapján lehet kiválasztani a legjelentősebbeket? Ha végigtekintünk az emberi krónika elmúlt 5 ezer évén (az írásbeliség megjelenésétől indítva időskálánkat), minden korhoz találunk kiemelkedő hódítókat. Ha kialakítottuk a megfelelő szempontrendszerünket, akkor korszakokra lebontva minden egyes korhoz megtalálhatjuk a legjelentősebb hadseregeket. Ilyen módon jöhet létre 10-es listánk. Mivel a vizsgált időszak az ókorral kezdődik és a XX. századig tart, nem terjed ki a jelen korunkra, így lemaradtak róla napjaink katonai nagyhatalmai, például az USA hadserege. (Ez egy külön poszt témája lehet, majd legközelebb.)

Nézzük tehát előbb a szempontokat, melyekből - hosszas mérlegelés után - hetet választottunk ki. Első helyre tennénk a birodalomalkotás időtartamát, tehát azt az időt, melyet a kérdéses hadsereg (és birodalom) fenntartani tudott. Lényeges dolog, hiszen ez a fegyveres erők hatékonyságának legnagyobb próbája: katonai alakulatai meddig képesek fenntartani az adott államszervezet uralmát a meghódított részek felett? Második szempont a birodalomnagyság, vagyis, hogy a kérdéses haderő mekkora területeket tudott uralni. Harmadik mértékadó tényező a hadsereg-nagyság (nem szorul magyarázatra), negyedik a legyőzött népek, hadseregek száma (mely szintén egyértelmű). Ötödik szempont a csaták száma és nagysága, mely azért lényeges, mert 5 ezer éves írott történelmünk legnagyobb részében az ütközetek döntötték el a dicsőség, kontra kudarc dilemmáját. (Napjainkra ez változott, de jelenkorunk a sok évezred mérlegén egy porszem csupán.) Hatodik szempont a történelemre gyakorolt hatás, vagyis az a tényező, hogy az adott birodalom és hadsereg milyen mértékben befolyásolta az emberiség későbbi krónikáját? Végül hetedik a haditechnika, vagyis az a szint, melyet az adott hadsereg saját korában képviselt ezen a téren. És most nézzük a listát, melynek tagjai nem követnek sorrendet, vagyis nincs köztük rangsorolás; időrendben mutatjuk be "őket".

10. Az Óperzsa Birodalom hadserege

Idősík: Kr.e. 550 és Kr.e. 330 közötti időszak. Térben: fénykorában a perzsa hadsereg által teremtett birodalom 8 millió négyzetkilométeres hatalmas állam volt a Közel-Keleten, az afrikai Líbiától, az ázsiai Indiáig (észak-dél irányban: a Krímtől az Arab-félszigetig) terjedően. A hét szempontból kiemelkedőek: időtartam (220 éven keresztül nem tudták megdönteni), a birodalomnagyság (mintegy 8 millió km2). Egyediség: a perzsák hatalmas létszámmal harcoltak, erősségük pedig a könnyűlovasság és az íjászat volt. Jól szervezett közigazgatás, kövezett utak, fejlett hadászat jellemezte a perzsák államát. Érdekesség:  "halhatatlanok" 10 ezer fős elitegysége, mely minden elesett harcos után újra 10 ezer főre egészült ki.

9. Nagy Sándor makedón hadserege

Idősík: Kr.e. 336 - Kr.e. 232. Térben: a fentiekben említett Perzsa Birodalom területe kibővítve új hódításokkal és a makedónok hellén államával. III. Alexandrosz (Nagy Sándor) rendkívül ütőképes, lándzsás - falanx hadsereget teremtett hatalomra kerülésekor, mellyel a korabeli világ hatalmas részét tudta meghódítani, térdre kényszerítve a legnagyobb akkori birodalmat. A hét szempontból kiemelkedő: birodalomnagyság, csaták száma és a történelemre gyakorolt hatás (a birodalma szétesése után létrejövő utódállamok és a hellén-perzsa kevert kultúra kialakulása miatt). Egyediség: kisebb létszámmal is nagy győzelmek kivívása a fegyelmezett falanx harcmodorral.

8. A Római Birodalom hadserege

Az ókor harmadik legjelentősebb hadserege szerintünk a római volt. Kihagytuk a hettitákat, az asszírokat és Spártát is, mindegyiket más-más okból. Ezek közül talán Spárta "kifelejtése" a legmeglepőbb, erre a magyarázatunk: a Lakedaimón katonaállam nem tartozott a hódító, birodalomépítő országok közé, jelen posztunkban pedig elsősorban ezeket vesszük górcső alá. A Római Birodalom a samnisi háborúk idejétől (mely Róma első terjeszkedő harca volt Kr.e. 343-tól kezdődően) mintegy 8 évszázadon keresztül vívott dicsőséges hadjáratokat, aratott győzelmeket és hódított meg újabb és újabb területeket. A római hadsereg legfőbb egysége a légió volt (6000 fő), mely 10 cohorsból tevődött össze. Augustus császárnak 50 légió állt rendelkezésére, Jézus korában. A légiós fegyverzete: hajítógerely, lándzsa, gladius, tőr, pajzs. Idősík tehát: Kr.e. 343 - Kr.u. 476; Térben: a Földközi-tenger medencéje, 5,9 millió km2. A 7 szempont közül jellemző: birodalomnagyság, időtartam, hadsereg nagyság, történelemre gyakorolt hatás.

7. A Mongol Birodalom serege

Minden idők legnagyobb egybefüggő területű birodalmát a mongolok hozták létre a XIII. században. Nagysága elérte a 26 millió négyzetkilométert, népessége a 110 millió lakost. A Mongol Birodalom Dzsingisz kán (Temüdzsin) törzseket egyesítő politikája nyomán jött létre. Katonái kegyetlen, félelmet nem ismerő, vad harcosok voltak, akik könnyűlovas, íjász harcmodorral küzdöttek, egy évszázadon keresztül aratva sorozatos győzelmeket. A Magyar Királyságot 1241/42-ben támadták meg, ez volt a tatárjárás. Idősík: 1206 - 1294 (Dzsingisz hatalomra jutása és Kublaj kán halála közti időszak) Terület: Kínától Európáig, Szibériától, Indiáig. A hét szempontból kiemelkedő: birodalomnagyság, csaták száma, legyőzött népek száma. 

6. Az Oszmán Birodalom hadereje

Az oszmánok kerek 6 évszázadon keresztül voltak az európai, afrikai és ázsiai történelem meghatározó tényezői (1318 és 1918 között). Legnagyobb kiterjedésekor, - XVII. század második felében -  a törökök 5,2 millió négyzetkilométert uraltak Mezopotámiától Algériáig, a Krímtől Egyiptomig. Egyediség: hatalmas létszám, gyalogos elitharcosok, azaz janicsárok hatékony bevetése és itáliai ágyúkezelőkkel rendelkező modern tüzérség alkalmazása. Az oszmánoknak volt lovassága is (szpáhik), de Európához mérten szokatlan módon: a janicsár gyalogság alkotta a legfőbb csapásmérő erőt. Idősík: 1318 - 1918, térben: Közel-Kelet, Kis-Ázsia, Balkán, Észak-Afrika. A hét szempontból kiemelkedő: birodalomnagyság, időtartam, hadsereg-nagyság, történelemre gyakorolt hatás. 

5. A spanyol gyarmatosító hadsereg

A kora-újkor történelmének másik kiemelkedő birodalom-alkotója a spanyol gyarmatosító hadsereg volt, mely a XVI. század elején egy egész kontinenst (Amerikát) szerzett meg magának, sokszoros túlerőben lévő indián seregek (aztékok, maják, inkák) legyőzésével. Bár az általuk behurcolt betegségek, a "divide et impera" elvének alkalmazása és a tűzfegyverek bevetése is segítette őket, néhány ezer főre tehető seregeik átütő sikere akkor sem tagadható. A spanyol konkvisztádorok Pizarro, Cortés és Alvarado vezetésével szinte egész Közép- és Dél-Amerikát meghódították. A Spanyol Birodalom 3 évszázadra lett a világ egyik legnagyobbja. Idősík: 1510 - 1810, térben: Közép és Dél-Amerika, egyediség: gyalogos, puskás harcmodor. A 7 szempontból kiemelkedő: birodalomnagyság, történelemre gyakorolt hatás, haditechnika (mivel fejlettebb fegyverekkel rendelkeztek, mint ellenfeleik).

4. Napóleon hadserege

A világtörténelem egyik legkiemelkedőbb nagy hódítója Bonaparte Napóleon volt, akit számtalan hadtörténész tekint (velünk együtt) minden idők legnagyobb hadvezérének. Napóleon 1796-ban, alig 27 évesen lett frontparancsnok (Itáliában) és ekkortól kezdte kialakítani, megszervezni azt a nagy francia hadsereget, mely később, 1799 és 1814 közt szinte egész Európát meghódította. Zseniálisan mozgatta csapategységeit, ügyesen használta ágyúit (maga is tűzér-tisztből lett tábornok) és jól tervezte meg csatáit. Napóleon 68 csatájából 60-at nyert meg. Idősík: 1796-1814, térben: Európa egésze. A hét szempontból kiemelkedő: csaták száma, hadseregnagyság, legyőzött népek száma, történelemre gyakorolt hatás.

3. A porosz hadsereg (1740 - 1918)

A hadtörténelem külön fejezetét jelentette a porosz hadsereg kialakulása, fejlődése és világhódító harca 1740 és 1918 között, vagyis Nagy Frigyes uralomra jutása illetve 1918 (az első világháború vége) közti években. Ebben az időszakban Poroszország hirtelen lett európai nagyhatalommá, leginkább Nagy Frigyes haderőfejlesztéseinek köszönhetően. 1866-ban Königratz mezején korszerű, hátultöltős puskáinak köszönhetően már megverte az osztrák csapatokat, majd 1870-ben Franciaországot is legyőzte Sedannál. Idősík: XVIII.század, térben: a mai Németország. A hét szempontból kiemelkedő: csaták száma, színvonala, történelemre gyakorolt hatás, haditechnika.  

2. A brit gyarmati hadsereg (1756 - 1918)

A legnagyobb kiterjedésű valaha létezett birodalmat a britek birtokolták a XIX. század végén. Ezekben az években teljes területe elérte a 34 millió négyzetkilométert, lakossága a fél milliárd főt. A briteké volt: Kanada, Ausztrália, India, mellett Afrika jelentős hányada (Kairó-Fokföld vonal) és a Közel-Kelet egy része is. Mindezt a híres vörös-kabátos seregnek köszönhette Anglia. Ez a haderő mindenhol helyt állt (sivatagban, esőerdőkben, trópuson, hegyvidéken, tengeren). A legnagyobb bravúrt India 1849-re történő megszerzése jelentette. Idősík: XVIII - XIX. század, térben: minden földrész. A hét szempontból kiemelkedő: birodalom nagyság, legyőzött népek száma, csaták száma, történelemre gyakorolt hatás.

1. A Wehrmacht (1939-1945)

A világtörténelem legnagyobb háborúját a második világháború jelentette, melynek kezdeményezője a Hitleri német hadsereg volt. A Wehrmacht és az SS együttesen 7 milliós létszámmal rendelkezett 1939-ben, amikor megtámadták Lengyelországot, majd 1940-ben Dániát, Norvégiát és a Nyugat-európai országokat. A német hadsereg sikert-sikerre halmozott egészen első komoly vereségükig, a moszkvai csatáig (1941 okt 2 - 1942 jan 7). Innentől már kudarcok is érték a legyőzhetetlennek tartott szürke egyenruhásokat. Mégis elmondható: a Wehrmacht tábornoki kara, tiszti állománya, harckocsizói és tengeralattjárósai egészen kivételes tudással rendelkeztek és számtalan mérnöki bravúrral megalkotott katonai eszköz használatában bizonyultak kivételesnek. A Wehrmacht a hadtörténelem egyik legfegyelmezettebb és legsikeresebb hadserege volt. A Sztálini szovjet Vörös hadsereg csak a kétfrontos harc segitségével illetve iszonyatos áldozatok árán, majd 9 milliós emberveszteséggel (ennyi elesett szovjet katona árán, miközben a németek az összes  fronton együttvéve vesztettek 5,3 millió embert), mennyiségi anyagháborúval tudta legyőzni. Idősík: 1939-1945, térben: Európa, Afrika és Ázsia kis része. A hét szempontból kiemelkedő: hadsereg nagyság, csaták száma, haditechnika.

2019.09.01.(09:35)

***

Az Anjou család 1301 és 1395 között, vagyis majdnem egy teljes évszázadon keresztül uralta hazánkat, négy koronás fővel ajándékozva meg népünk történelmét (Károly Róbert, Nagy Lajos, Mária, Durazzói Károly). Ennek a bizonyos dinasztiának volt meghatározó tagja Károly Róbert (1301-1342), akinek nevét napjainkban már kétféle módon is írják, az említett forma mellett I. Károlyként is. Kérdés azonban: valóban így helyes? Egyáltalán melyik forma felel meg jobban a valóságnak és a történethűségnek? Előbb azonban röviden ismerkedjünk meg kicsit a családdal.

Ha valaki az Anjou szóra keres az interneten, egy tartomány, francia megye (Anjou) is felbukkan a találatok között, mely Párizstól (légvonalban) 265 km -re fekszik DNY -i irányban. Ez a történelmi terület 1226-ban kapott történelmi jelentőséget, amikor VIII. Lajos francia király meghalt és az utódok hatalmas területeket örököltek tőle, melyet később megosztottak egymás között Az uralkodó összesen 7 fiú gyermeket hagyott maga után, akik közül csak három fiú érte meg a felnőtt kort: a legidősebb, IX. Lajos örökölte meg a francia trónt (alig 12 esztendősen), Károly herceg a gazdag Anjou tartományt, Alphonse pedig Poitiers grófságát. 

Anjou tehát 1246-ban az alig 19 éves Károly hercegé lett, aki innentől saját dinasztiát alapított házasságkötésével (mely egyébként szintén 1246-ban történt), mégpedig I. Beatrix provence-i grófnővel. Ez az új dinasztia az apanázsként testvérétől, IX. Lajos királytól kapott birtok, Anjou nevét viselte. Károly szerencse-csillaga 1266-ban emelkedett fel, amikor IV. Kelemen pápa neki adományozta a Szicíliai Királyságot és így végül mégiscsak uralkodó válhatott belőle (igaz nem saját hazájában, Franciaországban).

Ami az említett Szicíliai Királyságot illeti: Dél-Itáliát és Szicília szigetét ölelte fel, mely területek még a X. században bizánci kézen voltak. Később normann hódítók jelentek azonban meg a térségben, Guiscard Róbert vezetésével és 1059-ben elérték, hogy a pápa nekik adományozza a régiót "Apulia és Calabria hercegsége" néven. A hercegségből 70 évvel később, 1130-ban lett királyság, mely már a "Szicíliai Királyság" címet viselte. Az újonnan létrejövő állam kezdetben a normann Hauteville család uralma alatt működött (ennek volt tagja az alapító Gusicard Róbert is).  

A királyság 1197-ben a német Hohenstauf család kezébe került, mivel II. Roger lányát VI. Hohenstauf Henrik német-római császár vette feleségül. Gyermekük II. Frigyes teljes jogú szicíliai királyként foglalhatta el a trónt, törvényes fia azonban nem született. Mindössze egy házasságon kívüli gyermeke volt, Manfréd, aki Bianca Lancia buscai őrgrófnővel folytatott szeretői kapcsolatából született. Manfrédot 1258-ban, Palermoban koronázták meg. A pápák azonban nem nézték jó szemmel, hogy törvénytelen gyermek ül Szicília trónján és a Hohenstaufok túlhatalma sem volt ínyükre (északról és délről is Hohenstauf hatalom vette körül a pápai államot). Végül IV. Kelemen pápa összefogott a francia király öccsével (a bevezetőben említett Anjou Károly herceggel) és Rómában 1266 január 6-án megkoronázta mint Sziciliai királyt. Manfréd nem adta fel harc nélkül befolyást, így csatát vállalt Károllyal, mégpedig 1266 február 22-én Beneventónál. A véres ütközetben Manfréd meghalt, Károly pedig megkaparintotta magának a Sziciliai Királyságot. Így kerültek az Anjouk Dél-Itáliába, mint uralkodói dinasztia.

Anjou Károly fia, II. Károly 1285-ben került a nápolyi trónra (mint a Szicíliai Királyság uralkodója), de még előtte, 1270-ben feleségül vette a magyar király, V. István leányát, Máriát. Ez a bizonyos frigy volt az Anjouk hivatkozásai alapja a magyar korona megszerzésére. A házasságból született Martell Károly ugyanis (aki nem tévesztendő össze a IX. században élt névrokonával, a Karoling-ház névadójával) Habsburg Klemenciától született gyermeke: Caroberto mint magyar trónkövetelő lépett fel 1300-ban az Árpád-ház kihalásakor. Pontos neve a keresztségben Caroberto de Anjou volt.

Az 1288-ban született Caroberto, itáliai keresztnevet kapott, melynek sem a Károly, sem a Róbert nevekhez nincs köze, így magyar megfelelője sincs. Miután 1301-ben először koronázták meg magyar királynak, a helyi nemesség a Cariberto nevet Károly Róbertre "cserélte". Károly Róbert 41 esztendőn keresztül uralkodott a Magyar Királyság felett, melynek gazdasági, politikai és gazdasági viszonyait is konszolidálni tudta. Törekvéseit fia, Nagy Lajos folytatta, aki névleg (anyja révén) a Lengyel Királyságot is megörökölte. Halálakor azonban törésvonal keletkezett az Anjouk magyarországi uralmában, mivel Lajos nem hagyott maga után fiú örököst. Végül lánya, Mária került a magyar trónra, illetve átmenetileg (két hónapra) Durazzoi Kis Károly (1385 december és 1386 február között). Mária 1395-ös halálával az Anjou család magyarországi hatalma is megszűnt, hazánk trónja Mária férjére, Luxemburgi Zsigmondra szállt.

Károly Róbert kettős pecsétje (A Magyar Nemzeti Múzeum galvanoplasztikai lenyomatáról rajzolva) Bár ezen a "KAROLUS" megnevezés szerepel, a család Nápolyban a Caroberto alakot használta.

Ami a címben feltett alapkérdést illeti - Károly Róbert vagy I. Károly - a válasz valójában: egyik sem. Ez a név nem a Károly megfelelője, viszont a Károly Róbert alakilag és hangzásában is közel áll hozzá, így sokkal inkább megfelelőbb változat, mint az I. Károly. A magyar történész terminológia néhány éve az I. Károly névalak mellett tette le a voksát - részben mert a magyarországi pénzeken, pecséteken és okleveleken gyakoribb a KAROLUS, vagy KARVLVS alak (és a középiskolai tankönyvekben is egy ideje ez a forma szerepel) - vannak azért ellenvélemények is. A magam részéről is ezekhez a "hangokhoz" csatlakozom, kitartva azon álláspont mellett, hogy a Károly Róbert a megfelelőbb megnevezés a Magyar Királyság egyik legkiemelkedőbb uralkodója számára.  

2019.08.16.(14:11)

***

A hamarosan mozikba kerülő új magyar nagyjátékfilm, a Kárpáti György Mór rendezte Guerilla kapcsán érdemes felidéznünk történelmünk egyik legfontosabb időszakának, az 1848/49-es szabadságharcnak az eseményeit. A visszaemlékezést ezúttal azonban egy kétely megfogalmazásával tesszük. 

Az első hallásra talán kicsit meglepő kérdés - "biztos, hogy elvesztettük az 1848/49-es szabadságharcot?" - Kossuth Lajos emigrációban hangoztatott nézeteit idézi, melyben az egykori kormányzó azt állította, hogy a magyar szabadságharcot nem elvesztettük, hanem azt elárulták. Idézve 1849 szeptember 12-én kelt vidini levelét: “Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által." Kossuth egyértelműen Görgeyt vádolta a kudarcért, ám azóta a történészek jóvoltából kiderült: vádjai alaptalanok voltak és leginkább azt a célt szolgálták, hogy feltámasszák a jogos harc folytatását.

Temesvár felmentése - Bachmann-Hohmann egykoru kőrajzáról. – Orsz. Képtár metszet-gyűjteménye

Ám ha vereség kérdését más szemszögből nézzük -- és végiggondoljuk, hogy a magyar szabadságharc Ausztria ellen irányult és első szakasza az osztrák császári csapatok kiűzésével zárult 1849 május 21-én (a tavaszi hadjárat végén), mégpedig Windisgratz csapatainak ronggyá verésével -- árnyaltabb és elgondolkodtató képet kapunk. A végső, mindent eldöntő csapást a cári Oroszország mérte ránk közel 200 ezres seregének puszta megjelenésével és bár a szabadságharc utolsó összecsapásában, a temesvári csatában (1849 augusztus 9-én) az osztrákok gyűrték le a magyar fősereget, az egész harc összképét, lehetséges haditerveit, csapatmozgásait és döntéseit alapjaiban határozta meg a hatalmas cári erő felbukkanása. Érdemes tehát mélyebben vizsgálódnunk a korabeli események felidézésével, ha reális választ szeretnénk kapni címben feltett kérdésünkre.

Az események a márciusi forradalommal kezdődtek (1848 március 15-én), mely nem kis részben a nemzetközi helyzet miatt -- a párizsi majd bécsi forradalmak kirobbanása révén -- sikerre vitte követeléseink teljesítését: 1848 március 17-én Kossuth és az országgyűlési küldöttség átvehette Bécsben V. Ferdinánd jóváhagyó válaszát, Magyarország átalakításáról és a Batthyány-kormány kinevezéséről. Megvalósulhatott tehát a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás és hazánk birodalmon belüli önrendelkezésének kialakítása. Ám a győzelem sajnos átmenetinek bizonyult: bár megszülettek az április törvények (melyeket a császár szentesített is), 1848 nyarán az Udvar úrrá lett az olasz lázadásokon (custozzai csata - 1848 július 23-25) és elhatározta, hogy visszafordítja a magyarországi eseményeket is. A Habsburgok a magyar átalakulás megállítását három lépéssel indították el: először is magyar ellenes lázadásra kezdték bátorítani a nemzetiségeket, másodszor megszakították Kossuthékkal a tárgyalásokat és végül helytartót küldtek Pestre, hogy átvegye az irányítást a Batthyány-kormánytól. 

Görgey Artúr (litográfia)

A szabadságharc a császári (birodalmi) zászlók alatt érkező horvát hadsereg támadásával vette kezdetét -- és bár 1848 nyarán Kossuth mindent megtett az előkészületekért (toborzott, honvéd zászlóaljakat állított fel és hadi-hitelt kért az országgyűléstől) -- a háború óriási áldozatokat rótt az országra. Ennek ellenére a legelső ütközetet, a pákozdi csatát (1848 szeptember 29-én) megnyertük, Petőfi pedig híres versében (A vén zászlótartó) gyávának nevezhette a horvát bánt: "Fut Bécs felé Jellasics a gyáva". Következett a horvátok üldözése és az első vereség az osztrák határon, Schwecahtnál (1848 október 30). Ausztria azonban nem ijedt meg a magyarok elszántságától: gyorsan császárt cserélt (V. Ferdinánd helyébe unokaöccse, a 18 éves Ferenc József került) és 1848 decemberében 55 ezer fős sereggel indult Magyarország ellen (Alfred zu Windisgratz herceg vezetésével). Sem a frissen felemelkedő Görgey Artúr, sem a vele vetélkedő Perczel Mór nem tudták megakadályozni a császári csapatokat abban, hogy 1849 január 5-én bevonuljanak Pestre. Ez volt a szabadságharc első nagy fordulópontja: a kormány szerepét betöltő OHB és a parlament Debrecenbe menekült, a főváros elesett, a honvéd haderő menekülni kényszerült, sőt a szétesés szélére került. A helyzetet azonban Görgey megmentette: váci kiáltványában további harcra buzdított és a jogos küzdelem folytatásáért állt ki, miközben alkut nem ismerő elszántságra tett ígéretet. Bár üzenetét Kossuth félreértette (úgy gondolva, hogy függetleníteni akarja magát és seregét tőle) a kiáltvány megállította a magyar hadsereg szétesését (a haza szökéseket, az egyes csapatrészek megadáson való gondolkodását). Emellett azzal, hogy északra indult csapataival, a magyar főparancsnok elérte, hogy Windischgratz ne a kormányt üldözze kelet felé, hanem utána vonuljon a császárvárost is védve (nem tudhatta ugyanis, hogy Görgey nem fordul e később Bécs irányába). 

Görgey híres téli hadjáratában a felvidéken keresztül a Felső-Tisza vidékére vitte seregét, amihez kellet a Branyiszkói áttörés bravúrja is (1849 február 5-én). A hadjárat után, a Tiszától 40 km távolságban vereséget szenvedtünk ugyan a Görgey helyére kinevezett Henryk Dembninsky tábornok hibájából -- mégpedig a kápolnai csatában (1849 február 26-27-én) -- a császáriakat abba a hamis illúzióba kergettük, hogy legyőztek bennünket. Ám a magyar vereség nem volt megrendítő, az újra kinevezett (és a magyar tisztek által főparancsnoknak követelt) Görgey összerendezte csapatait a Tisza mentén és mindent elsöprő ellentámadást tervezett az osztrákok kiűzésére. Következett a szabadságharc legdicsőbb két hónapja: a tavaszi hadjárat 1849 április 2 és május 21 között.

A szabadságharc átmeneti győzelme

A dicsőséges tavaszi hadjárat "főszereplői" a legkiválóbb magyar tábornokok voltak: Görgey Artúr, Aulich Lajos, Damjanich János, Klapka György, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő és Gáspár András. (Közülük négyen is  később aradi vértanúk lettek.) A mindent megtervező egri haditanács után a cél két útvonalon haladva Gödöllő elérése és Windisgratz bekerítése lett. Bár nem sikerült mindent teljesíteni (az osztrákok kicsúsztak a kezeink közül), a magyar honvédsereg sorra aratta győzelmeit: április 2-án Hatvannál, április 4-én Tápiobicskénél, április 6-án pedig Isaszegnél. Történelmünk nagy diadalai voltak ezek, melyekre méltán lehetünk büszkék ma is. A győzelmek miatt Kossuth ekkor már úgy érezte: nem lehet és nem is szabad többé visszakozni, sőt elejét kell vennie mindenfajta tárgyalási kísérletnek (különbéke kezdeményezésnek), így 1849 április 14-én a debreceni nagytemplomban kimondatta az országgyűléssel a Habsburg-ház trónfosztását és a függetlenségi nyilatkozat jóváhagyását. Kossuthból kormányzó lett, Görgeyből pedig hadügyminiszter. 

 A második komáromi csata (1849 július 2.) Bachmann-Hohmann

A tavaszi hadjárat folytatásában az osztrákok kezén lévő budai várat megkerülve győztünk a felvidéki Nagysallónál (1849 április 19.) és visszaszereztük Komáromot is (1849 április 22.). Ekkor azonban komoly vita zajlott arról: hogyan tovább? Üldözzük e tovább az osztrákokat (esetleg egészen Pozsonyig, Bécsig törve) vagy előbb szerezzük vissza a csapataink által közbezárt budai várat. Kossuth az utóbbi mellett döntött, hiszen jól tudta: a függetlenség kimondása után Európa előtt csakis egy saját fővárosát maradéktalanul birtokló nép vehető komolyan. Miközben Erdélyben is magyar győzelmek születtek Bem József jóvoltából, megkezdődött tehát Buda ostroma. A győzelem azonban a vártnál nehezebben sikerült, a harc elhúzódott és csak 1849 május 21-re hozott végső diadalt. Ez lett magyar szempontból a szabadságharc csúcspontja: Magyarország újra a miénk lett.

A fordulat 1849 május 9

Magyarország 1849 májusában megnyerte a harcot, az osztrák csapatokat szinte mindenhonnan kiűzte. A fordulat ekkor következett: I. Miklós orosz cár ugyanis nyilatkozatban jelentette be 1849 május 9-én, hogy csapatival beavatkozik a magyar szabadságharc eseményeibe, mégpedig Ferenc József és Ausztria oldalán. A bejelentés mögött a napóleoni háborúk után megszülető Szent Szövetség összefogási kötelezettsége és az azt kiegészítő 1833-as münchengratzi szerződés állt. Ezek alapján Ausztria, Poroszország és Oroszország egymást segítve kötelezték el magukat mindenfajta forradalom, felkelés vagy lázadás leverésére, mégpedig bárhol az általuk birtokolt területeken. Miklós cár közel 200 ezer orosz katonát indított a magyarok ellen, így az újabb támadásra készülő osztrák hadsereggel együtt több, mint háromszoros túlerővel kellett szembenéznünk. A harc ezzel reménytelenné vált számunkra. Kossuth innentől már csak abban reménykedhetett, hogy időhúzással elérheti a nyugati hatalmak közbeavatkozását. Ám reményei naivitásról tanúskodtak: Franciaországnak és Angliának esze ágában sem volt közbelépni. 

A világosi fegyverletétel - Szkicsák-Klinovszky István képe

1849 júniusa és augusztusa között a közel 300 ezres orosz-osztrák haderő mindenhol győzelmet aratott: vesztettünk Komáromnál (1849 júliusában), majd Erdélyben (Segesvárnál), Debrecennél (augusztus 2.) Szegednél (augusztus 5.), végül Temesvárnál (augusztus 9.). A magyar csapatok két legnagyobb seregteste közül az egyik Dembinszky majd Bem parancsnoksága alatt harcolt és a Pest - Temesvár vonalon vonult vissza, míg a kisebbik Görgey Artúr vezényletével a Komárom - Vác - Rimaszombat - Tokaj - Debrecen - Arad útvonalon tartott délre. A magyar seregtestek utolsó összevonási területe így a Szeged - Arad - Temesvár háromszög lett. Itt kényszerültünk végső megadásra is 1849 augusztus 13-án, Aradtól 30 km-re, Világosnál, a szöllősi mezőn.

A végső mérleg megvonása

Fontos kiemelnünk: 1849 májusára a magyar honvédcsapatok szinte mindenhol legyőzték az osztrákokat: folyamatban volt a budai vár visszaszerzése (május 4 és 21 közt zajlott) lezárult az erdélyi osztrák csapatok kiűzése és deklarálva lett függetlenségünk kimondása is. 1849 tavaszán győzelmet ünnepelhettek tehát a magyar városok szerte a hazában. A fordulatot az oroszok beavatkozása hozta és az a 193 ezres kozák haderő, mely pihent katonákkal lepte meg az országot északról támadva. Amikor 1849-es vereségünkről beszélünk Ausztriával szemben, soha nem feledhetjük: 1848 ősze és 1849 tavasza közt legyőztük őket. A fordulat, az orosz cári haderő bevetése változtatta meg a végeredményt és tette tragédiává szabadságharcunk utolsó napjait. 

2019.01.26.(18:11)

***