Magyarország külpolitikáját az 1919 utáni évtizedekben - a baloldali forradalmakat követően - két dolog határozta meg: az antant működése és a revizinoizmus. Ha az előbbi tényezőt nézzük, kiemelendő, hogy az antant már megalakulásától, azaz 1904 -től, (a brit-francia megállapodástól kezdődően) védte a régi hatalmi berendezkedést (és gyarmati elosztást) a feltörekvő új nagyhatalmakkal, főleg Németországgal szemben, melyhez természetes módon társult az első világháború után a másik rivális, Osztrák-Magyar Monarchia szétverésének szándéka is. Ez önmagában meghatározta, hogy a magyar külpolitika nem is ábrándozhatott erős kapcsolatokról Ausztriával és a Habsburg dinasztiával, sőt inkább a környező országok által 1921 -ben megalakított Kisantant -tal szemben (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia ellenében) kellett valamiféle önvédelemre berendezkednie. Ez a presszió egészen 1933 -ig, Adolf Hitler hatalomra jutásáig és a Gömbös-kormány 1932 -es kinevezéséig kötötte béklyóba a magyar külpolitika céljait. Ezek között a célok között pedig első helyen szerepelt a revizionizmus megvalósítása.
A revizionizmus a számunkra szégyenletes és egyértelműen igazságtalan trianoni béke revideálását jelentette, vagyis történelmi Nagy-Magyarország visszaállításának szándékát testesítette meg. Egy olyan külpolitikai törekvéssé vált, melyet minden Horthy-korszakban hivatalba kerülő magyar kormány megpróbált valami módon megvalósítani. Ez eleinte szinte reménytelennek tűnt. Horthy Miklós 1919 november 16 -án vonult be Budapestre darutollas, Bocskai-sapkás nemzeti hadserege élén - mely 1919 nyarától Siófok központtal uralta a Dunántúl egy részét - és el kellett fogadnia az antant feltételeit ahhoz, hogy valódi hatalmat szerezhessen Magyarországon. A feltételek közt szerepelt a trianoni béke aláírása, a Habsburgok távol tartása az országtól és a lemondás Nagy-Magyarország visszaállításáról.
Horthy 1919 november 16 -án, Budapestre bevonulva
Az alku azonban 1932 -re erősen "megkopott", Európa megváltozott és a nagy világválságot követően új jelenségek, új folyamatok foglalták le az európai nagyhatalmakat. Megjelent a nácizmus és Adolf Hitler, aki a kancellári szék megszerzéséért menetelve egyre nagyobb fenyegetéssé kezdett válni az egész kontinens számára. Idehaza 1932 -ben Gömbös Gyula került a miniszterelnöki székbe és azonnal felismerte: itt a lehetőség arra, hogy végre NE a nyugati államok (Franciaország és Anglia), hanem a feltörekvő új nagyhatalom: Németország ítélkezzen Nagy-Magyarország ügyében. A magyar reményeket nagyban táplálta a tény, hogy Hitler a kezdetektől hangoztatta, hogy nem fogadja el az első világháborút lezáró békéket. Gömbös közeledni próbált tehát Hitlerhez, aki közben 1933 január 30 -án elfoglalhatta a német kancellári széket. Gömbös volt a kontinens első miniszterelnöke, aki már 5 hónappal a Führer beiktatását követően meglátogatta a német vezetőt. Hitler kifejezte pozitív hozzáállását a magyarok követeléseihez, legfőképpen felvidéki igényeink tekintetében. Ezzel új szakaszába léphetett a magyar revizionizmus: az antant hatalmaktól való félelem időszakát felváltotta a Hitlerhez való folyamatos közeledés és a trianoni diktátum megszegésének korszaka (1933 - 1940).
A két világháború közti évek magyar külpolitikáját (1919 nyara és 1944 márciusa között) a fentiek alapján négy korszakra bonthatjuk: a már említett antant-függés éveire (1919 - 1933), a németekhez való közeledés időszakára (1933 - 1940), a német szövetség idejére (1940 - 1944) és végül a megszállás hónapjaira (1944 - 1945). A magyar külpolitikát ebben a négyes megosztásban érdemes vizsgálni és értékelni is.
A németekhez való közeledés a kérések és jutalmazások váltakozását hozta: az első bécsi döntéssel (1938 november 2-án) például megkaphattuk a Felvidék egy részét, mire válaszul viszont csatlakoznunk kellett a németek kommunista ellenes szövetségéhez, az Antikomintern Paktumhoz. Alig pár hónappal később, 1939 márciusában megszállhattuk Kárpátalját, de ezért Hitler elvárta tőlünk, hogy egy hónapra rá (1939 április 11 -én) mi is kilépjünk a Népszövetségből. Közben német mintára bevezettük a zsidótörvényeket (1938 május 29-én és 1939 május 5 -én), amire jutalmul a második bécsi döntés 1940 augusztus 30-án nekünk ítélte Észak-Erdélyt. Végül 1940 november 20 -án beléptünk a fasiszta hatalmak szövetségébe, aláírva a Háromhatalmi Egyezményt, mire jutalmul Hitler "engedte", hogy megszálljuk és magunkhoz csatoljuk a délvidéki Bácska-Baranya háromszöget (1941 április 11-én).
A magyar revizio végre kiteljesedhetett: a Trianonnál igazságtalanul elvett területink 35% -át visszakaptuk, vagyis 79 316 km2 -el bővült országunk. Ehhez persze kellett Adolf Hitler segítsége és a teljes elköteleződés is a nácik oldalán.
A magyar külpolitika 1940 -ben újabb szakaszhatárhoz ért: következett a német-szövetség 4 éve, mely alatt mindenben segítenünk kellett a németek háborús erőfeszítéseit. Ennek viszont súlyos ára volt: kimerült országunk és odaveszett a Donnál a második magyar hadsereg is. Magyarország erején felül teljesített a harcokban és közel 1 millió lakosát veszítette el a második világháborúban.
Közben Horthy Miklós bizalma is megingott a németekben (hagyta a Kállay kormány tapogatózását a szövetségesek felé), amit Hitler megérezve megszállással védett ki. 1944 március 19 -én elveszett szuverenitásunk: a Wehrmacht megszállta hazánkat. Ezzel vette kezdetét a Hothy-kori külpolitika végső szakasza: 1944 márciusa és októbere között. Ekkor zajlottak a nagy zsidó deportálások, a végső magyar tartalékok mozgósítása és Horthy kudarcba fulladt kiugrási kísérlete is (1944 október 15 -én). Az 1944 -es esztendő végére hazánk keleti részein szovjet csapatok, nyugati részein nyilasok diktáltak, miközben teljes lett a pusztulás.
A revizionista külpolitika végül mégis csak kudarcot és katasztrófát hozott: amit megszereztünk 1938 és 1941 közt újra a környező országok tulajdonába került. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar külpolitikát 1919 és 1944 közt végig egyetlen törekvés határozta meg: az 1920 -ban elszenvedett ország-csonkítás helyrehozása. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve a Horthy-korszak diplomáciai törekvéseit, érthetőbbé válhatnak döntéseink és ha nem is lesz elfogadható a tragédiába torkolló német-orientáció, talán objektívebben vizsgálható az időszak teljes egésze.
