A hamarosan mozikba kerülő új magyar nagyjátékfilm, a Kárpáti György Mór rendezte Guerilla kapcsán érdemes felidéznünk történelmünk egyik legfontosabb időszakának, az 1848/49-es szabadságharcnak az eseményeit. A visszaemlékezést ezúttal azonban egy kétely megfogalmazásával tesszük.
Az első hallásra talán kicsit meglepő kérdés - "biztos, hogy elvesztettük az 1848/49-es szabadságharcot?" - Kossuth Lajos emigrációban hangoztatott nézeteit idézi, melyben az egykori kormányzó azt állította, hogy a magyar szabadságharcot nem elvesztettük, hanem azt elárulták. Idézve 1849 szeptember 12-én kelt vidini levelét: “Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által." Kossuth egyértelműen Görgeyt vádolta a kudarcért, ám azóta a történészek jóvoltából kiderült: vádjai alaptalanok voltak és leginkább azt a célt szolgálták, hogy feltámasszák a jogos harc folytatását.
Temesvár felmentése - Bachmann-Hohmann egykoru kőrajzáról. – Orsz. Képtár metszet-gyűjteménye
Ám ha vereség kérdését más szemszögből nézzük -- és végiggondoljuk, hogy a magyar szabadságharc Ausztria ellen irányult és első szakasza az osztrák császári csapatok kiűzésével zárult 1849 május 21-én (a tavaszi hadjárat végén), mégpedig Windisgratz csapatainak ronggyá verésével -- árnyaltabb és elgondolkodtató képet kapunk. A végső, mindent eldöntő csapást a cári Oroszország mérte ránk közel 200 ezres seregének puszta megjelenésével és bár a szabadságharc utolsó összecsapásában, a temesvári csatában (1849 augusztus 9-én) az osztrákok gyűrték le a magyar fősereget, az egész harc összképét, lehetséges haditerveit, csapatmozgásait és döntéseit alapjaiban határozta meg a hatalmas cári erő felbukkanása. Érdemes tehát mélyebben vizsgálódnunk a korabeli események felidézésével, ha reális választ szeretnénk kapni címben feltett kérdésünkre.
Az események a márciusi forradalommal kezdődtek (1848 március 15-én), mely nem kis részben a nemzetközi helyzet miatt -- a párizsi majd bécsi forradalmak kirobbanása révén -- sikerre vitte követeléseink teljesítését: 1848 március 17-én Kossuth és az országgyűlési küldöttség átvehette Bécsben V. Ferdinánd jóváhagyó válaszát, Magyarország átalakításáról és a Batthyány-kormány kinevezéséről. Megvalósulhatott tehát a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás és hazánk birodalmon belüli önrendelkezésének kialakítása. Ám a győzelem sajnos átmenetinek bizonyult: bár megszülettek az április törvények (melyeket a császár szentesített is), 1848 nyarán az Udvar úrrá lett az olasz lázadásokon (custozzai csata - 1848 július 23-25) és elhatározta, hogy visszafordítja a magyarországi eseményeket is. A Habsburgok a magyar átalakulás megállítását három lépéssel indították el: először is magyar ellenes lázadásra kezdték bátorítani a nemzetiségeket, másodszor megszakították Kossuthékkal a tárgyalásokat és végül helytartót küldtek Pestre, hogy átvegye az irányítást a Batthyány-kormánytól.
Görgey Artúr (litográfia)
A szabadságharc a császári (birodalmi) zászlók alatt érkező horvát hadsereg támadásával vette kezdetét -- és bár 1848 nyarán Kossuth mindent megtett az előkészületekért (toborzott, honvéd zászlóaljakat állított fel és hadi-hitelt kért az országgyűléstől) -- a háború óriási áldozatokat rótt az országra. Ennek ellenére a legelső ütközetet, a pákozdi csatát (1848 szeptember 29-én) megnyertük, Petőfi pedig híres versében (A vén zászlótartó) gyávának nevezhette a horvát bánt: "Fut Bécs felé Jellasics a gyáva". Következett a horvátok üldözése és az első vereség az osztrák határon, Schwecahtnál (1848 október 30). Ausztria azonban nem ijedt meg a magyarok elszántságától: gyorsan császárt cserélt (V. Ferdinánd helyébe unokaöccse, a 18 éves Ferenc József került) és 1848 decemberében 55 ezer fős sereggel indult Magyarország ellen (Alfred zu Windisgratz herceg vezetésével). Sem a frissen felemelkedő Görgey Artúr, sem a vele vetélkedő Perczel Mór nem tudták megakadályozni a császári csapatokat abban, hogy 1849 január 5-én bevonuljanak Pestre. Ez volt a szabadságharc első nagy fordulópontja: a kormány szerepét betöltő OHB és a parlament Debrecenbe menekült, a főváros elesett, a honvéd haderő menekülni kényszerült, sőt a szétesés szélére került. A helyzetet azonban Görgey megmentette: váci kiáltványában további harcra buzdított és a jogos küzdelem folytatásáért állt ki, miközben alkut nem ismerő elszántságra tett ígéretet. Bár üzenetét Kossuth félreértette (úgy gondolva, hogy függetleníteni akarja magát és seregét tőle) a kiáltvány megállította a magyar hadsereg szétesését (a haza szökéseket, az egyes csapatrészek megadáson való gondolkodását). Emellett azzal, hogy északra indult csapataival, a magyar főparancsnok elérte, hogy Windischgratz ne a kormányt üldözze kelet felé, hanem utána vonuljon a császárvárost is védve (nem tudhatta ugyanis, hogy Görgey nem fordul e később Bécs irányába).
Görgey híres téli hadjáratában a felvidéken keresztül a Felső-Tisza vidékére vitte seregét, amihez kellet a Branyiszkói áttörés bravúrja is (1849 február 5-én). A hadjárat után, a Tiszától 40 km távolságban vereséget szenvedtünk ugyan a Görgey helyére kinevezett Henryk Dembninsky tábornok hibájából -- mégpedig a kápolnai csatában (1849 február 26-27-én) -- a császáriakat abba a hamis illúzióba kergettük, hogy legyőztek bennünket. Ám a magyar vereség nem volt megrendítő, az újra kinevezett (és a magyar tisztek által főparancsnoknak követelt) Görgey összerendezte csapatait a Tisza mentén és mindent elsöprő ellentámadást tervezett az osztrákok kiűzésére. Következett a szabadságharc legdicsőbb két hónapja: a tavaszi hadjárat 1849 április 2 és május 21 között.
A szabadságharc átmeneti győzelme
A dicsőséges tavaszi hadjárat "főszereplői" a legkiválóbb magyar tábornokok voltak: Görgey Artúr, Aulich Lajos, Damjanich János, Klapka György, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő és Gáspár András. (Közülük négyen is később aradi vértanúk lettek.) A mindent megtervező egri haditanács után a cél két útvonalon haladva Gödöllő elérése és Windisgratz bekerítése lett. Bár nem sikerült mindent teljesíteni (az osztrákok kicsúsztak a kezeink közül), a magyar honvédsereg sorra aratta győzelmeit: április 2-án Hatvannál, április 4-én Tápiobicskénél, április 6-án pedig Isaszegnél. Történelmünk nagy diadalai voltak ezek, melyekre méltán lehetünk büszkék ma is. A győzelmek miatt Kossuth ekkor már úgy érezte: nem lehet és nem is szabad többé visszakozni, sőt elejét kell vennie mindenfajta tárgyalási kísérletnek (különbéke kezdeményezésnek), így 1849 április 14-én a debreceni nagytemplomban kimondatta az országgyűléssel a Habsburg-ház trónfosztását és a függetlenségi nyilatkozat jóváhagyását. Kossuthból kormányzó lett, Görgeyből pedig hadügyminiszter.
A második komáromi csata (1849 július 2.) Bachmann-Hohmann
A tavaszi hadjárat folytatásában az osztrákok kezén lévő budai várat megkerülve győztünk a felvidéki Nagysallónál (1849 április 19.) és visszaszereztük Komáromot is (1849 április 22.). Ekkor azonban komoly vita zajlott arról: hogyan tovább? Üldözzük e tovább az osztrákokat (esetleg egészen Pozsonyig, Bécsig törve) vagy előbb szerezzük vissza a csapataink által közbezárt budai várat. Kossuth az utóbbi mellett döntött, hiszen jól tudta: a függetlenség kimondása után Európa előtt csakis egy saját fővárosát maradéktalanul birtokló nép vehető komolyan. Miközben Erdélyben is magyar győzelmek születtek Bem József jóvoltából, megkezdődött tehát Buda ostroma. A győzelem azonban a vártnál nehezebben sikerült, a harc elhúzódott és csak 1849 május 21-re hozott végső diadalt. Ez lett magyar szempontból a szabadságharc csúcspontja: Magyarország újra a miénk lett.
A fordulat 1849 május 9
Magyarország 1849 májusában megnyerte a harcot, az osztrák csapatokat szinte mindenhonnan kiűzte. A fordulat ekkor következett: I. Miklós orosz cár ugyanis nyilatkozatban jelentette be 1849 május 9-én, hogy csapatival beavatkozik a magyar szabadságharc eseményeibe, mégpedig Ferenc József és Ausztria oldalán. A bejelentés mögött a napóleoni háborúk után megszülető Szent Szövetség összefogási kötelezettsége és az azt kiegészítő 1833-as münchengratzi szerződés állt. Ezek alapján Ausztria, Poroszország és Oroszország egymást segítve kötelezték el magukat mindenfajta forradalom, felkelés vagy lázadás leverésére, mégpedig bárhol az általuk birtokolt területeken. Miklós cár közel 200 ezer orosz katonát indított a magyarok ellen, így az újabb támadásra készülő osztrák hadsereggel együtt több, mint háromszoros túlerővel kellett szembenéznünk. A harc ezzel reménytelenné vált számunkra. Kossuth innentől már csak abban reménykedhetett, hogy időhúzással elérheti a nyugati hatalmak közbeavatkozását. Ám reményei naivitásról tanúskodtak: Franciaországnak és Angliának esze ágában sem volt közbelépni.
A világosi fegyverletétel - Szkicsák-Klinovszky István képe
1849 júniusa és augusztusa között a közel 300 ezres orosz-osztrák haderő mindenhol győzelmet aratott: vesztettünk Komáromnál (1849 júliusában), majd Erdélyben (Segesvárnál), Debrecennél (augusztus 2.) Szegednél (augusztus 5.), végül Temesvárnál (augusztus 9.). A magyar csapatok két legnagyobb seregteste közül az egyik Dembinszky majd Bem parancsnoksága alatt harcolt és a Pest - Temesvár vonalon vonult vissza, míg a kisebbik Görgey Artúr vezényletével a Komárom - Vác - Rimaszombat - Tokaj - Debrecen - Arad útvonalon tartott délre. A magyar seregtestek utolsó összevonási területe így a Szeged - Arad - Temesvár háromszög lett. Itt kényszerültünk végső megadásra is 1849 augusztus 13-án, Aradtól 30 km-re, Világosnál, a szöllősi mezőn.
A végső mérleg megvonása
Fontos kiemelnünk: 1849 májusára a magyar honvédcsapatok szinte mindenhol legyőzték az osztrákokat: folyamatban volt a budai vár visszaszerzése (május 4 és 21 közt zajlott) lezárult az erdélyi osztrák csapatok kiűzése és deklarálva lett függetlenségünk kimondása is. 1849 tavaszán győzelmet ünnepelhettek tehát a magyar városok szerte a hazában. A fordulatot az oroszok beavatkozása hozta és az a 193 ezres kozák haderő, mely pihent katonákkal lepte meg az országot északról támadva. Amikor 1849-es vereségünkről beszélünk Ausztriával szemben, soha nem feledhetjük: 1848 ősze és 1849 tavasza közt legyőztük őket. A fordulat, az orosz cári haderő bevetése változtatta meg a végeredményt és tette tragédiává szabadságharcunk utolsó napjait.
2019.01.26.(18:11)
***