Történelem és múltbéli érdekességek

Történetíró

A Don menti katasztrófa

2022. január 14. - Történetiró

Január 12., a doni katasztrófa napja, mert 1943 január 12-én a 40. szovjet hadsereg, Kirill Moszkalenko tábornok vezetésével az Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet keretében megtámadta a Don folyó partján állomásozó 2. magyar hadsereget, amivel történelmünk eddigi legnagyobb katonai veszteségét (és vereségét) okozta. A csapásban ugyanis mintegy 100-120 ezer magyar katona esett el vagy került fogságba. (A harcban elesettek számát Szabó Péter hadtörténész 49-50 ezerre teszi.)

donkanyar2_1.jpg

A kép forrása: link

A szovjet offenzíva január 12-én, Uriv térségében 10-12 km mélyen hatolt a magyar védelem területére, majd 3-4 nap alatt részekre szakította (és a Dontól teljesen visszaszorította) a hiányosan felszerelt és létszámban is jelentős hátrányban lévő magyar erőket. A szovjetek a számunkra tragikus előretörésüket a két hónappal korábbi, 1942 november 21-én végrehajtott sztálingrádi bekerítésük folyományaként hajtották végre. Ennek során elszigetelték a Sztálingrádban és környékén rekedt negyedmilliós német haderőt (a teljes 6. német hadsereget és a 4. német páncélos hadsereg egy részét) majd óriási elő erőkkel és komoly páncélos tartalékokkal zúdultak a németekkel szövetséges és a Don folyó vonalát biztosító (Voronyezs - Sztálingrád közt állomásozó) három hadseregre: a 3. román, a 8. olasz és a 2. magyar hadseregre.

A magyar frontszakasz lehetőségeihez mérten kitartott amíg tudott, de nagyon hosszú arcvonalon, mintegy 200 km-es folyószakaszon kellett védekezniük (második és harmadik biztosító-vonal nélkül). Az összesen 207 ezer fős magyar sereg alig rendelkezett ütőképes fegyverzettel, mindössze 184 páncélozott járművük volt, melyek közül csak 22 db volt modernnek tekinthető (Panzer IV -es harckocsi). A magyar katonáknak alig  voltak kézi páncéltörőik, megfelelő, 50 mm feletti  lövegeik és a T-34 -es szovjet harckocsik kilövésére alkalmas egyéb fegyvereik. A magyar tüzérségi eszközök közül csak a 10,5 cm-es tarackokat használhatták hatékonyan (10.5 cm leichte Feldhaubitze 18). Ezeken kívül Jány Gusztáv vezérezredes seregében volt még 50 db 75 mm -es ágyú és 77 db 50 mm-es löveg, melyek ugyan alkalmasak lehettek szovjet páncélosok kilövésére, de részint kevés volt belőlük (főleg egy 200 km-es folyószakasz megvédéséhez) részint T-34 es harckocsik ellen stugok (sturmgesütz III-IV) és komoly harckocsik kellettek volna.

A hiányos és elavult fegyverkészlet mellett jelentős problémát okozott az is, hogy a magyar honvédek nem voltak ellátva megfelelő téli öltözettel és a minusz 30-40 fokos hidegek megtizedelték soraikat. A fagyhalál miatt veszteséglistára kerültek pontos száma nem ismert, de mindenképp több ezres volumenről beszélhetünk. Németh János katolikus tábori lelkész visszaemlékezéseiben arról ír, hogy a Dontól való visszavonulás során ő egymaga kétezer megfagyott holttest dögcéduláját cipelte. (forrás: Magyar katonasírok a Don mentén 5 -  Szabó Péter, 2007.05.24. [link])

donkanyar.jpg

A térkép forrása Wikipédia, kiegészítve honlapunk által a magyar erők bejelölésével (pirossal)

A január 12-én kibontakozó szovjet támadás tehát alig 3-4 nap alatt meghátrálásra, majd tömeges visszavonulásra kényszerítette a magyar erőket, ám Jány Gusztáv hadsereg-parancsok Horthy Miklós visszavonulást tiltó utasítását betartva (melyre egyébként Hitler december 27-én kelt kérése szorította) nem mert hivatalos visszavonuló-parancsot kiadni. Erre csak január 17-én került sor a VII. hadtest visszarendelésekor. Utolsóként a III. hadtest hagyta el a Don téréségét  - akkor már német parancsnokság alatt - miközben magyar hadtest-parancsnokuk, gróf Stomm Marcell szovjet hadifogságba került. Az életben maradt magyar honvédek csak március első napjaira kerültek rendezett viszonyok közé a Dnyeper menti táborokban és április 6 illetve május 30 közt térhettek haza. 

Bár Jány Gusztáv a vereség és visszavonulás hírére legelső felindultságában még negatív érzésekkel reagált (január 24-i hadparancsa), később józan fejjel átgondolva inkább méltatta katonáit a túlerővel szembeni kitartásukért:

„A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban, de elérte azt, hogy ellensége is felmorzsolódott. … Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket. ..."

Katonáink valóban a lehetetlennek küzdöttek 1943 januárjában: harckocsis erőkkel kellett harcolniuk, páncéltörő fegyverek nélkül, létszámbeli hátránnyal és extrém időjárási körülmények között (-30 fokos hidegben). Minden év január 12-én hősies helytállásuk előtt hajtunk fejet.

csik.jpg

További érdekes írásaink: A 10 legerősebb hadseregA leghíresebb vadászpilóta, Mátyás király és a nők, A normandiai partraszállás, Sztálin hóhéra, A feltételezett őshaza: Dzsungária

tortenetiro_logo.jpg

Carolus Magnus élete

Carolus Magnus vagy Nagy Károly 768 -tól volt frank király, ám miután hódításaival hatalmas európai birodalmat teremtett, 800. december 25-én III. Leó pápa a karácsonyi misén Rómában a fejére helyezte a császári koronát, ezzel „római császárrá” (Imperator Augustus) koronázta őt. Ezzel mindkét fél a dicső Római Birodalom felélesztését szándékozott elérni. Úgy ismert mint az első restaurátora a nyugati császárságnak. Nagy Károly hódításai és reformjai indították el Nyugat-Európa igazi történelmét és a középkort. Uralkodása úgy is ismert mint a Karoling reneszánsz, a művészetek, a kultúra és a vallás feléledésének időszaka. (Cikkünk végén röviden írunk Heribert Illig elméletéről is.)

nagykaroly.jpg

A kép forrása: link

Hagyományosan 742. április 2-át tartják Nagy Károly születésnapjának. Anyja Bertarda Herstalban, egy Liège közli belga faluban, ahol Károly apja született és ahonnan mind a Merovingok, mind a Karolingok származnak, hozta világra gyermekét. A Károly név a germán nyelvekből ered, ahol „embert” vagy „szabad embert” jelent. Ezt hozták összefüggésbe a óangol Churl névvel. A legtöbb szláv nyelvben a király szó a Károly név megfelelő alakjából ered. Közismerten magas, tisztelet parancsoló megjelenésű és világos hajú férfi volt aránytalanul vastag nyakkal. Csontvázának 18. századi vizsgálta során magasságát 193 cm-ben állapították meg. 

Nagy Károly életútjának nagy részét életrajzírójától, Einhardtól, a Vita Caroli Magni (vagy Vita Caroli Magni) (magyarul: Nagy Károly élete) írójától, ismerjük. Pippin halálakor a Frank Birodalmat felosztották, a hagyományok szerint, Károly és Karlmann között. Károly kapta a birodalom tenger felőli részét. Név szerint Neusztriát, nyugat Aquitániát és Austrasia északi részét, míg Karlmann kapta az alsó részt, dél Austrasiát, Septimaniát, kelet Aquitániát, Burgundiát, Provencet és Svábföldet és határos lett Itáliával. Talán Pippin elismerte Károly kitűnőbb hadi képességeit, de Karlmannt tartotta az érdemesebbnek a hatalomra, fiúként, de nem a hatalom birtokosaként, csak mint király.

Közös uralkodás

A fivérek uralmának első jelentős eseménye az aquitánok és a baszkok felkelése volt, 769-ben, azon a területen amelyet Pippin ketté osztott fiai közt. Aquitániát így teljes mértékben leigázták a frankok. Károly elvette Desiderius lombard király lányát, ám hamar eltaszította magától. Ez felébresztette a lombardok haragját és örömmel szövetkeztek Karlmannal Károly ellen. Ám még mielőtt a háború kitörhetett volna Karlmann meghalt 771. december 5-én.

Lombardia meghódítása

772-ben I. Adorján pápa igényét fejezte ki a Ravennai Exarchátus néhány városára, amelyek ezidőtájt Desiderius uralma alá tartoztak. A lombard király ahelyett, hogy megtámadta volna a Pentapolist, azaz a Pápai Államot, egyenesen Rómának támadt. A pápa követséget küldött Nagy Károlyhoz azzal a kéréssel, hogy erővel szerezzen érvényt apja, Pippin egyezségére a Szent székkel, mi szerint a frank uralkodó megvédi a Pápai Állam függetlenségét. Károly és nagybátyja, Bernárd 773-ban átkeltek az Alpokon és Páviáig kergették a lombardokat. Pávia ostroma 774 tavaszára befejeződött, amikor is Károly meglátogatta a pápát Rómában. A pápa hálából érvényesítette a frank uralmat Észak-Itália felett, ám az téves feltételezés, hogy Velencét, Toszkánát, Emiliát és Korzikát is neki adta volna. A pápa a patriarcha címet adományozta Károlynak, mint Lombardia uralkodójának. Ezután Károly visszatért Páviába, ahol a lombardok átdták neki a várost. 

Hódítások szerte Európában

Szász hadjáratok (773-804): Nagy Károly egész uralkodása alatt folyamatosan csatákat kellett vívnia mindenhol birodalma környezetében, amiket elit testőr csapatai élén vívott legendás kardjával, a Joyeuse-vel. Tizenhárom évnyi háború és tizennyolc csata után (a Szász háborúk) Károly megszállta Szászországot és tovább indult hogy terjessze a római katolikus vallást fegyverrel is ha kell. A szászok fenntartották a békét hét éven keresztül, de 792-ben Vesztfália népe fegyvert ragadott a hódítók ellen. Eastfália és Nordalbingia is csatlakozott hozzájuk 793-ban. Ám a felkelés nem hozott nagy sikert és a frankok 794-re leverték. Az utolsó függetlenedési próbálkozásra 804-ben került sor, közel harminc évvel az első frank hadjárat után.

Nagy Károly fiai: 781-ben első három megmaradt fiát királlyá tette. Az első, Károly, Neustria királyságát kapta, ami magában foglalta Anjou, Maine és Tours fennhatóságát is. A második fiút, Pippint (az eredeti Karlmannt), Itália királyává koronázták a vaskoronával, amelyet apja is használt 774-ben. Harmadik fia, Lajos, pedig Aquitánia királya lett.

Bajorország: 788-ban Károly figyelme Bajorország felé fordult. Tassilot, a helyi uralkodót, alkalmatlannak nyilvánította az uralkodásra esküszegés miatt. A vádak alaptalanok voltak, de Tassilot így is eltávolították a trónról és Jumièges kolostorába száműzték. 794-ben a frankfourti zsinat őt és családját is arra kényszerítette hogy mondjanak le a bajor trónról. Bajorországot is frank tartománnyá nyilvánították, ahogy annak idején Szászországot.

frank_birodalom.png

A kép forrása: link

Avar hadjárat:

778-ban az avarok (Einhard szerint hunok) pogány hordái érkeztek Európa földjére Ázsia sztyeppéiről s a mai Magyarország területén telepedtek le, meghódítva Friulit és Bajorországot. Károly figyelmét 790-ig más dolgok kötötték le, de ebben az évben hadjáratot vezetett a Duna völgyébe és végigpusztította a Rába környékét. Ezután egy Pippin vezette lombard sereg megtámadta a Dráva környékét és betört Pannóniába. A hadjárat még folytatódott is volna, ha a szászok nem lázadnak fel 792-ben, megtörve a hét éves békét.

A következő két évben Károly ismét szláv segítséggel harcolt a szászok ellen. Pippin és Erik Friuli hercege eközben folytatták Pannónia körgyűrűs erődrendszerének meghódítását. Kétszer is megtámadták az avar fővárost. A zsákmányt elküldték Károlyhoz Aachenbe, aki szétosztotta azt hívei és szövetségesei között. Sőt, a jó viszony ápolásának kedvéért még Offa merciai királynak is küldött belőle. Hamarosan az avar törökök megadták magukat és Aachenbe utaztak, hogy hűbéresküt tegyenek Károlynak és megkeresztelkedjenek. 800-ban a bolgárok Krum vezetésével elsöpörték az arvar államot. A 10. században a magyarok hódították meg a bolgárok uralta Alföldet és új kort nyitottak Nagy Károly utódainak történetében.

Hispánia: Az itáliai hadjárat során került Károly kapcsolatba a szaracénokkal, akik ekkor uralták a Mediterránumot. 785-ben seregei megszállták Geronát és kiterjesztették a frank hatalmat Katalóniára is. Az észak-hispániai muszlim vezetők folyamatosan lázadtak a córdobai fennhatóság ellen, így szívesen nyújtottak segítséget a frankoknak. A frank front lassan de biztosan terjedt ki dél felé. 795-re már Gerona, Ausona és Urgel is a kezükre került. 797-ben Barcelona, a térség legnagyobb városa is elesett, amikor Zeid, a város kormányzója fellázadt Córdoba ellen. A mórok 799-ben foglalták vissza. Azonban Lajos teljes seregével átkelt a Pireneusokon és 800-801-ben ismét elfoglalta a várost. A frankok ismét megindultak a córdobai emír ellen. 809-ben bevették Tarragonát és 811-ben Tortosát. Végül az Ebro egész torkolatvidékét megszerezték és betörtek Valenciába, rákényszerítve I. al-Hakam emírt hogy elfogadja a hódításukat 812-ben.

Császár:

Nagy Károly uralkodása a 800. év környékén érte el a tetőpontját. A karácsonyi misén (december 25.) Károly letérdelt az oltár elé és a pápa a fejére helyezve a koronát Imperator Romanorumá („a rómaiak császárává”) koronázta a Szent Péter Bazilikában. Ezzel a pápa kísérletet tett hogy átvegye az irányítást Károly felett Konstantinápolytól. Amikor a velenceiek összekülönböztek Bizánccal és Pippinnek, Itália királyának ajánlották fel hűségüket. A Nicephhori béke véget ért. Nicephorus elpusztította a partokat a flottájával. Ekkor megkezdődött az egyetlen háború a történelem során amit a frankok vívtak a bizánciak ellen. A harcok 810-ig eltartottak, amikor Velence vezetői ismét átadták a várost Bizáncnak és Európa két császára békét kötött. Nagy Károly megszerezte az Isztria-félszigetet és 812-ben I. Mihály bizánci császár elismerte császári címét Imperator Romanorum gubernans imperiumként.

Halála

813-ban Károly magához hivatta egyetlen életben lévő törvényes fiát, Jámbor Lajost, Aquitánia királyát. Megkoronáztatta őt örökösévé és visszaküldte Aquitániába. Aztán elment őszi vadászatra mielőtt november 1-jén visszatért volna Aachenbe. Januárban megbetegedett. Január 21-én ágynak esett.

Heribert Illig elmélete

Heribert Illig német germanista szerint a kora-középkor három legjelentősebb vezetője - III. Ottó német-római császár (996-1002), II. Szilveszter pápa (999-1003), Bíborbanszületett Konstantin (913-959) - a X. század végén rejtélyes (és furmányos) módon összeesküdtek az időszámítás manipulálására, hogy 300 évet "elcsalva" egy kitalált korszakot teremtsenek az európai történetírásban. Legfőbb céljuk az volt, hogy a pápaság intézményének megfelelő legitimitást és multat teremtesenek és Nagy Károly birodalmával a középkor alapjait jelentő összefüggéseket - például hűbériség, császárnak - földesuraknak - papoknak való engedelmesség stb - kialakítsák. Illig elmélete két feltételezésen alapul: az egyik, hogy MINDEN kora-középkori írott forrás, oklevél, megmaradt irat csakis hamisítvány lehet (és így kizárólag a régészeti leleteket kell figyelembe venni), a másik, hogy az időszámítás logikai és matematikai hibái kizárólag egy összeesküvéssel magyarázhatóak meg. Illig elméletét a komolyabb történészek máig nem fogadják el, mert bizonyítatlan, egyoldalú és nem kellően alátámasztott (de Illig által tényként kelezelt) összefüggésekre támaszkodik. Honlapunk osztja a többségi véleményt és Illig elméletét csupán feltételezésnek tekinti.

Felhasznált források:

  • Siegfried Epperlein: Nagy Károly
  • Nagy Károly uralkodása - tortenelemcikkek.hu 2015.03.15.
  • Dietmar Pieper, Johannes Saltzwedel: Nagy Károly 742 - 814

csik.jpg

Ha érdekesnek találtad, itt is várunk: Történelemrajongók FB klubja  

tortenetiro_logo.jpg 

Sztálin hóhéra, aki ezreket lőtt fejbe

Joszif Visszarionovics Sztálin 1924-ben, Lenin halála után kezdett teljhatalma kiépítéséhez, amely egyben (üldözési mániája és hatalomféltése miatt) tömeges kivégzésekkel járt együtt riválisai, saját párttársai sőt tábornokai körében is. Egyszemélyi diktatúrája a 20-as évek végén és a 30-as években (egészen a második világháború kitöréséig) több hullámban zajló tisztogatásokat hozott. Figyelme ekkoriban főleg a folyamatos perekre, kivégzésekre irányult, elsősorban azért, hogy 15 év alatt (1924 és 1939 között) megszabaduljon minden olyan vezetőtől, párttagtól és tiszttől, aki veszélyt jelenthetett korlátlan uralmára. Trockijt - aki Lenin idején még rangban és befolyásban egyenlő volt Sztálinnal - már 1926-ben leváltatta (1940-ben meg is ölette), majd következett másik három magas beosztású vezető: Tuhacsevszkij tábornok, Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev, akiket 1936-ban és 1937-ben öletett meg. A későbbi tisztogatásokban újabb és újabb pártvezetők következtek, illetve további tábornokok, tisztek, párttagok, akik mind a kivégzőhelyiségekben haltak meg. A világháború sem lassította a kivégzések tempóját, sőt 1940 -ben a katyini vérengzés (lengyelek lemészárlása), majd 1941 és 1945 között az árulónak beállítottak oroszok halálra ítélése növelte Sztálin áldozatainak számát.

blohin.JPG

Vaszilij Mihajlovics Blohin (forrás: wikipedia)

A hatalmas méretű vérontáshoz Sztálinnak megbízható hóhérokra volt szüksége, különösen a kényes ügyeknél, a fontos emberek likvidálásánál, akiknek megöléséhez a generalisszimusz egy bizalmi embert alkalmazott. Ő volt Vaszilij Mihajlovics Blohin ezredes (később, 1945-től vezérőrnagy), az NKVD (politikai rendőrség) főhóhéra. Ő végezte ki az említett trió tagjait is (Tuhacsevszkijt, Zinovjevet és Kamenyevet), majd 1938-ban az alkotmány kidolgozását végző Nyikolaj Buharint. Becslések szerint (pl a Wikipédia német oldalán) 50 ezer kivégzés szárad Blohin lelkén, melyeknek túlnyomó részét saját kezűleg hajtotta végre. (Ezzel egyébként bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a legtöbb, saját kezű gyilkosságot végrehajtó személy.) 

A "nagy tisztogatás" azaz csisztka 1934 és 1940 között zajlott a Szovjetunióban, mégpedig három hullámban: először a tizenhatok perében születtek halálos ítéletek 1936 augusztusában, majd következett a tizenhetek pere 1937 januárjában, végül a huszonegyek pere 1938-ban (ebben halt meg Buharin is). Közben 1936 és 1939 között a hadsereg tábornoki karában is folyt a tisztogatás: Tuhacsevszkij mellett 50 hadtest-, és 154 hadosztályparancsnoknak kellett meghalnia. A náci Németország 1941 júniusi támadása úgy érte a Szovjetuniót, hogy nem voltak tapasztalt tábornokai. Sokak szerint ez a tény nagyban hozzájárult az első hónapok szovjet vereségeihez.  

Ami Blohint illeti: még 1918-ban csatlakozott a Vörös Hadsereghez és lett a bolsevik párt tagja. Az egyszerű katonatiszti karrier azonban valószínűleg nem vonzotta (főleg az első világháború lezárulása után) így 1921-ben a CSEKA (később: NKVD) alkalmazásába került. Itt viszont hamar Sztálin környezetében találta magát és jó benyomást téve a kommunista diktátora gyorsan lehetőséget kapott lojalitásának bizonyítására. Mivel szokatlan lelkiismeretességgel hajtotta végre a különböző kínzásokat és titkos kivégzéseket, elnyerte Sztálin feltétlen bizalmát, aki alosztály-vezetővé léptette elő. Blohin így főtiszti rendfokozatban egy olyan kommandatúra feje lett 1934-ben, mely ugyan az NKVD szervezetén belül működött (alosztályként az Igazgatási Végrehajtó osztály alatt), ám teljesen elkülönült a többi részlegtől és követlenül Sztálin alá tartozott. Blohin "főhadiszállása" a moszkvai Lubjanka börtön lett, melynek belső körletei felett "főhóhérként" a parancsnoki tisztségét is megkapta. Itt Blohin élet-halál urává vált: Sztálinnak jelentett és a parancsokat is tőle kapta. Nem akadt egyetlen vezető, tiszt, vagy tábornok sem, aki beleszólt volna tevékenységébe.

stalin.jpg

Joszif Visszarionovics Sztálin (forrás: nkp.hu)

Papíron persze Blohin felettesei voltak az NKVD parancsnokok, ám ők gyorsan jöttek-mentek, miközben Blohin végig a helyén maradt. Először az alapító, Dzerzsinszkij után, 1926 és 1934 között Vjacseszlav Menzsinszkij, majd 1934 és 1936 közt Genrih Jagoda töltött be a Politikai Igazgatóság, NKVD vezetői tisztségét, de őt hamar leváltotta Sztálin (sőt 1938-ban ki is végeztette), majd következett Nyikolaj Jezsov az 1936 és 1938 közti időszakban (a legnagyobb tisztogatások idején), akit szintén 1940-ben végeztek ki, végül 1938 nyarától egészen 1953-ig Lavrentyij Berija lett az NKVD teljhatalmú ura. Blohin természetesen Berija beosztottjaként dolgozott, ám a valóságban független volt tőle, mint Sztálin bizalmasa.

Kérdés, hogy Blohin minek köszönhette, hogy miközben Sztálin szinte minden kommunista vezetőt és NKVD parancsnokot halálra ítélt, személye végig érintetlenül maradt (sőt volt olyan NKVD parancsnok, akit ő maga végzett ki). A választ nem tudni, de talán ahhoz lehet köze (ez most személyes megjegyzés), hogy Sztálin nem találta veszélyesnek saját hatalmára nézve, mint a legtöbb bizalmi emberét. Mindenesetre a főhóhér 1926 és 1953 között, 27 éven keresztül végezte a "fekete munkát" a generalisszimusznak (ahogyan maga Sztálin nevezte ezt a fajta mocskos tevékenységet). Blohin módszere rendkívül egyszerű volt: pisztolyt használt és szimpla tarkón lövést (egy német gyártmányú Waltherral). Ha egy-egy nap nagyobb létszámú kivégzést kellett foganatosítania, akkor alaposan beöltözött, hogy védje egyenruháját. Lelkiismeretet nem ismert, soha nem ingott meg.

A második világháború alatt a katyini mészárlásban volt a legkiemelkedőbb szerepe 1940 tavaszán, amikor egyetlen hónap alatt 7 ezer lengyelt (többségében rendőrt és katonatisztet) hozatott kalinyi (Tveri) központjába, akiket mind sajátkezűleg lőtt főbe. (Összesen egyébként a kivégzett és katyini erdőben eltemetett lengyelek száma 22-23 ezerre tehető.)

katyin.jpg

A katyini erdő tömegsírja (forrás: timenote.info)

Blohin karrierje 1953-ben ért véget, amikor fő patrónusa, Sztálin meghalt. Az új szovjet vezető, Nyikita Hruscsov leváltotta tisztségéből és nyugdíjazta (felelősségre-vonása elmaradt). Bár Blohinnak volt felesége és egy fia is, magányosan töltötte élete utolsó éveit; megviselte menesztése. Az egykori főhóhér utolsó 1-2 évében, 1955 február 3-án bekövetkezett öngyilkosságáig visszavonultan élt és a tétlenség illetve emlékei elől az alkoholizmusba menekült.

Harmat Árpád

Ha érdekesnek találtad, itt is várunk: Történelemrajongók FB klubja  

tortenetiro_logo.jpg

2021.06.01.19:19

Kelet-Európai átalakulási kísérletek a hidegháború alatt

Így 1956 évfordulóján, amikor a hazánkat megszállva tartó szovjet hadseregre támaszkodó kommunista elnyomás elleni harcra emlékezünk, - ünnepelve mindazokat a magyar hősöket, akik fegyvert mertek ragadni a szabadságért - érdemes felidéznünk a későbbi évek eseményeit is, amikor ez végül sikerült Európa keleti felén. 

1956_kep.jpg

kép forrása: gondola.hu

Az előzmények a második világháború végéig nyúlnak vissza, amikor Hitler seregei sorozatos vereségeket szenvedve a vörös hadseregtől menekülésre kényszerültek és elhagyták Kelet-Európát. Az ilyen módon fellélegző és a nácik uralma alól felszabaduló államok azonban nem élvezhették sokáig a szabadságot, mert a németek helyébe a szovjetek "költöztek". Sztálin csapatai megszállták Kelet-Németország mellett Csehszlovákiát, Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és Bulgáriát is. Ezekben az országokban megkezdődött a "szovjetizálás: a politikai rendszerek egypártivá tétele, a helyi kommunisták hatalomra segítése, a diktatúrák kiépítése és a gazdaság szovjet-típusúvá alakítása. Nálunk Rákosi Mátyás alakított ki szabályos rémuralmat 1949 és 1956 között, mégpedig a rettegett ÁVH ra és a hazánkban tartózkodó szovjet csapatokra támaszkodva.

rakosi.jpg

Kommunista állami ünnepség 1950 augusztus 20-án (kép forrása: sulinet.hu)

A Kelet-Európában mindenhol kialakuló új berendezkedési forma a hidegháború évtizedei alatt végig megmaradt, ugyanakkor rendszeresen történtek kísérletek a helyi kommunisták és a megszálló szovjetek elűzésére. Cikkünk ezekről a bizonyos kísérletekről szól.

Az első komolyabb szovjet-ellenes megmozdulásokra az 1953-as keletnémet munkásfelkelés során került sor. Akkoriban, 67 évvel ezelőtt, 1953 június 17-én először a berlini építőmunkások kezdtek sztrájkba, ami aztán az NDK több nagyvárosára és több száz ipari nagyüzemére is átterjedt. Végül legalább 300-400 ezer munkás vett részt a tüntetésekben, megmozdulásokban és sztrájkokban, melyeken jobb életkörülményeket és magasabb béreket (illetve nagyobb szabadságot) követeltek. Walter Ulbricht NDK pártvezető szovjet támogatással kemény választ adott a tüntetőknek: karhatalmistáinak tűzparancsot adott, így a tömegoszlatásokban legkevesebb 125-200 keletnémet halt meg 1953 júniusában.

berlini_felkeles_1953.jpg

Az 1953-as berlini felkelés (kép forrása: AFP/DPA, hvg.hu)

Következett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, mely már nagyobb volumenű harcokat hozott: Budapesten szabályos utcai harcok, barikád-küzdelmek bontakoztak ki, több ezer fegyveres felkelő részvételével. A Szovjetunió kénytelen volt két legfontosabb katonai vezetőjét, Ivan Konyev marsallt és Ivan Szerov KGB tábornokot is a magyar eseményekre "állítani" illetve a Forgószél hadműveletben" százezres haderőt hazánkba irányítani. A 20 napon keresztül tartó magyarországi forradalom majdnem megingatta a Varsói Szerződést, végül azonban Hruscsov a nyugatot is megfenyegetve úrrá tudott lenni a válságon.

Az 1960-as években, 1968-ban újabb országban ütötte fel a fejét a kommunista elnyomása elleni elégedetlenség: Csehszlovákia fővárosában kezdetét vette kezdetét a "prágai tavasz".

pragai_tavasz.jpg

Utcakép a 68-as prágai megmozdulásokról (kép forrása: 24.hu 2016.06.06)

Az események előzményét jelentette, hogy 1968 januárjára Csehszlovákia-szerte elégedetlenségi megmozdulások, sztrájkok zajlottak a korábbi évek elhibázott gazdaság-politikája és keményvonalas politikai elnyomása miatt. Az új vezető, az Antonín Novotnyt váltó Alexander Dubcek komoly társadalmi-gazdasági reformokat vezetett be, melyek 1968 januárja és augusztusa közt jelentősen javítani tudtak a cseh társadalom helyzetén. Brezsnyev azonban veszélyesnek találta a cseh átalakulást és parancsot adott a reformkísérlet azonnali elfojtására: 1968 augusztus 21-én megindult a "Duna-hadművelet", szovjet, lengyel, magyar és bolgár csapatok támadása. Csehszlovákia újra a keményvonalas kommunisták kezébe került Gustáv Husák vezetése alatt.

Következtek a 80-as évek, melyekben a legelső nagyobb megmozdulásokra Lengyelországban került sor a Solidarność nevű, Lech Walesa vezette szakszervezeti mozgalom ébredésekor. A szerveződés egy gdanski hajógyárból indult ki, ahol korábban Walesa is dolgozott.

lech_walesa.jpg

Lech Walesa 1983-ban a gdanski hajógyárban (kép forrása: britannica.com)

Valamivel több, mint egy évvel később, 1981 decemberében, amikor a mozgalom már országossá vált, Jaruzelski letartóztatta Walesát, aki egészen 1987-ig volt hol börtönben, hol házi-őrizetben. Közben 1983-ban Nobel békedíjat kapott (amit személyesen nem tudott átvenni). Később Walesa komoly szerepet játszott a lengyelországi rendszerváltásban és 1990 illetve 1995 közt a Lengyel Köztársaság elnöke lehetett.

Kelet-Európa rendszerváltó mozgalmai 1989-ben szinte mindenhol békés átalakulást hoztak: 1989 november 9-én a berliniek nekiestek a hidegháború szimbólumának tartott berlini falnak, majd az NDK mellett Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon, Bulgáriában is megkezdődtek a szabad pártalakulások. Még 1989-ben és 1990-ben sorra lezajlottak az első szabad választások is, melyek nyomán a korábbi szocialista diktatúrákból többpárti parlamentáris demokráciák születtek, nyugati mintájú piacgazdasággal.

Két országban azonban az átalakulás fegyveres küzdelmeket is hozott, mégpedig Romániában és Jugoszláviában. Az előbbi esetében az utolsó kommunista diktátor elűzése volt a harc közvetlen oka, az utóbbinál pedig a többnemzetiségű szövetségi államberendezkedés szétesése váltotta ki a fegyveres összecsapásokat. Ami az 1989-es romániai forradalmat illeti: a véres rendszerváltás keleti szomszédunknál az 1965-óta hatalmon lévő Nicolae Ceausescu politikájának és teljhatalmának megdöntéséért robbant ki 1989 december 15-én. Az események kiindulópontja Temesvár volt, ahol a Ceausescu-rendszert korábban többször kritizáló Tőkés László református lelkész letartóztatása véres tömegmegmozdulássá és a helyi katonaság átállásává változott.

romaniai_forradalom.jpg

Temesvári forradalmi megmozdulás 1989 december (kép forrása: mult-kor.hu)

Temesváron 5 napon keresztül tartottak a zavargások, melyek december 20-án már a fővárosra, Bukarestre is átterjedtek. Ceausescu december 23-án már menekülni kényszerült Bukarestből, ám közben a forradalmárok oldalára átállt hadsereg vezetése Targovistében elfogatta és december 25-én gyorsított eljárás után egy katonai rögtönítélő bizottsággal kivégeztette (feleségével együtt). A romániai forradalom 1104 halálos áldozat árán, de végül megszabadult Ceausescutól és rettegett titkosrendőrségétől, a Securitátétől.

ceausescu1976_1989.jpg

Ceausescu és felesége, Elena 1976-ban, majd kivégzésükkor 1989 december 25-én (a baloldali kép forrása: nytimes.com jobb kép forrása: independent.co.uk) 

Jugoszlávia Josip Broz Tito irányítása alatt 1946 -tól egészen 1980-ig, Tito haláláig működött sikeresen. A nemzeti hősnek tekintett és a második világháború alatt partizánokat vezető Tito még képes volt összetartani a soknemzetiségű, föderatív alapon működő szövetségi államot, békében megőrizve a szerbek, horvátok, bosnyákok, szlovének, albánok együttélését. Ám halála után egy lassú szétesési folyamat kezdődött Jugoszláviában, mely az 1989 május 8-án hatalomra jutó Slobodan Milošević kegyetlen, elnyomó politikája és szerbeket preferáló vezetési stílusa csak tovább fokozott. Összesen 4 délszláv háború szakította darabjaira Jugoszláviát: először 1991 június-júliusában a szlovén-jugoszláv háború (tíznapos háború), majd az 1991-1995 közti horvát-szerb (jugoszláv) háború, az 1992-1995 közti boszniai háború, illetve az 1998-1999 közti koszovói háború.

jugoszlav_terkep.jpg

Jugoszlávia és aki összerakta, illetve szétszedte: Tito, Milosevics

A küzdelmek néhol valóságos város-ostromokat hoztak (pl Vukovár ostroma 1991-ben), néhol etnikai-vallási mészárlásokhoz vezettek (srebrenicai mészárlás 9000 bosnyák halálát okozva), néhol pedig reguláris csapatok és polgáriak összecsapásait okozták (koszovói harcok). Az ENSZ és a NATO végül Milosevics megbuktatását Belgrád bombázásával próbálta elérni (1999 márciusában, 78 napon keresztül). Milosevics 2001 április elsején Belgrádban került letartóztatásra, pere pedig Hágában 2002 februárjában kezdődött. Az egykori jugoszláv diktátor végül a jogi eljárás alatt 2006 március 11-én halt meg cellájában, szívinfarktus következtében.

A Kelet-európai átalakulások a Szovjetunió szétesésével zárultak, 1991-ben. A hatalmas birodalom Mihail Gorbacsov 1985-től kezdődő vezetése alatt roppant meg először, amikor a pártfőtitkár beleegyezését adta a Kelet-európai rendszerváltásokhoz és a Szovjetunió belső átalakulásához. Gorbacsov azonban úgy képzelte, hogy a Szovjetunió rendszerváltása a 15 tagköztársaság egyben tartásával is lehetséges. Súlyosan tévedett: Litvánia már 1990 márciusában bejelentette kilépését, majd 1991 januárjában további 5 tagköztársaság távozott a Szovjetunióból.

szovjetunio_terkep.jpg

Gorbacsov nem tudta megállítani a széthullást, ám a keményvonalas kommunisták Gennagyij Janajev alelnök és Vlagyimir Krjucskov KGB parancsnok vezetésével puccs formájában kísérletet tettek erre. 1991 augusztus 18-án őrizetbe vették a Krímben nyaraló pártfőtitkárt. Ám puccsuk csak 3 napig tartott: 1991 augusztus 21-én Borisz Jelcin (a Népi Küldöttek Kongresszusának elnöke) a moszkvai parlamentnél átvette tőlük a hatalmat. A puccsisták elmenekültek, Gorbacsov pedig visszatért Moszkvába, de új helyzetet talált, nem maradt más számára csak a lemondás. A Szovjetunió 1991 december 8-án felbomlott, egykori területéből 15 önálló ország született. A legjelentősebb, Oroszország élén Borisz Jelcin kezdte meg elnökségét.

Felhasznált irodalom:

  • Diószegi István, Harsányi Iván, Németh István: 20. századi egyetemes történet II. 1945-1995. Korona Kiadó, Budapest
  • A Szovjetunió felbomlása - Historia 2007/02. web.archive.org

Ha érdekesnek találtad, itt is várunk: Történelemrajongók FB klubja  

tortenetiro_logo.jpg

 

 

Amikor két ország felosztotta az egész világot

Ötszáz évvel ezelőtt a világ képe egészen másként festett, mint napjainkban: óriási változás küszöbén állt a Föld, kitágult az ismert világ, új földrészeket fedeztek fel, a reneszánsz megnyitotta a hagyományos, vallásos felfogástól eltérő, új gondolkodás előtt az utat, a reformáció alternatívát kínált a katolicizmussal szemben, Leonardo da Vinci 1506-ban megfestette a Mona Lisát, Michelangelo pedig 1512-ben a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját. A változásokkal eljött az újkornak nevezett időszak.

tordesillas_konkviztadorok.jpg

forrás: fineartamerica.com

Ugyanakkor Európa országai nem egyformán részesültek a megújulásból: Franciaország és Anglia belső válságokkal küzdött, német területen a reformációt megelőző idők belső feszültségei voltak a jellemzőek, Itáliában pedig a számtalan partikuláris érdek forgácsolta szét az egységet. A Habsburg és Valois családok harca uralta a kontinenst és a császári hatalom visszaszorításának igénye kötötte le a kontinens főnemességét. Csak a gazdag és frissen egységesülő Spanyol Királyság, illetve az ugyancsak felemelkedő szomszédja, a Portugál Királyság volt annyira erős, hogy ne belső problémáira, hanem a világ meghódítására koncentráljon.

Az első nagy felfedezőutak megtervezése mögött az egyre erősebb Oszmán Birodalom megkerülésének vágya állt, mivel Kína és India termékeit a törökök kikerülésével szerették volna Európába eljuttatni. A portugálok léptek először: Bartolomeo Diaz 1487-ben elérte Afrika csúcsát, a Jóreménység fokot, bebizonyítva, hogy Afrika megkerülése igenis lehetséges. Később, 1498-ban Vasco da Gama már továbbmerészkedett és eljutott Indiába.

felfedezok.jpg

Vasco da Gama Indiába érkezik (forrás: wbur.org)

Aztán következtek a spanyolok: itáliai hajósokkal (Kolumbusz Kristóf) Toscanelli térképét követve a Föld megkerülésével akartak eljutni Kathajba (Kínába). Sikerülhetett is volna, de közben beleütköztek egy földrészbe, melynek létezéséről addig nem is tudtak: Amerikába. Innentől a két terjeszkedni vágyó európai nagyhatalom: Portugália és Spanyolország nekikezdett a világ meghódításának, miközben a kontinens más országai (Anglia, Franciaország és a német fejedelmek) vagy egymással, vagy belső felkeléseikkel voltak elfoglalva. 

A folyamatban fontos szerepet töltött be a történelem egyik legfontosabb pápája: VI. Sándor, valódi nevén: Rodrigo Borgia. A korabeli világ legbefolyásosabb embere Spanyolországban látta meg a napvilágot, 1431-ben, majd gyors egyházi karriert befutva (és Rómába települve), 61 évesen, 1492 augusztusában lett pápa.

hatodik_sandor_papa.jpg

VI. Sándor pápa, Rodrigo Borgia (forrása: Wikipédia)

Rodrigo Borgiát már pontifikátusa kezdetén hevesen foglalkoztatta a világ meghódításának kérdése és eredeti hazájának, Spanyolországnak az ebben való részvétele. Még egy éve sem volt pápa, mikor 1493 májusában kezdeményezte "Inter Caetera Divinae" nevű bullájában, hogy Spanyolország és Portugália kössön egyezséget a világ felosztásáról, a konfliktusok elkerülése érdekében. Ugyanakkor VI. Sándor túlságosan is elfogult volt szülőhelye, Spanyolország javára így, konkrét javaslatai (melyekből 1493/94-ben négyet is tett) sorra elbuktak. Végül a felek kihagyták a konkrét tárgyalásokból, de a végső szerződés szentesítésére azért felkérték.

A tordesillasi és zaragozai szerződések

A spanyolországi Tordesillas városában 1494 június 7-én született meg a szerződés a Spanyol Királyság és Portugália között. Az említett napon a két ország küldöttei találkoztak egymással és ők írtak alá a dokumentumot is. A spanyol királyi pár: Aragóniai Ferdinánd - Kasztíliai Izabella illetve II. János portugál király csak később, a ratifikáció után írta alá az innentől "tordesillasi szerződés" (Treaty of Tordesillas, Tratado de Tordesillas) néven emlegetett okmányt. A szerződés eredeti példányait ma Sevilla Levéltárában és a Lisszaboni Nemzeti Múzeumban őrzik.

tordesillas_szerzodes.jpg

A híres tordesillasi szerződés (forrás: tesorosycaprichos.es)

Az okmány érdekszférákra osztotta a világot: mégpedig egy spanyol és egy portugál gyarmati féltekére. Az akkori ismert világ többi államát kizárták az osztozkodásból, csak és kizárólag Spanyolország és Portugália részesült mindenből. A választóvonalat a portugál kézen lévő Zöld-foki szigetektől nyugatra húzták meg (a szigetcsoporttól 2000 km távolságra, az Atlanti-óceán kellős közepén), a  48. hosszúsági kör mentén. A vonalon túl (Amerika túlnyomó része, a mai Brazília kivételével) spanyol érdekszféra lett, míg a vonaltól keletre (beleértve Afrika és India egészét), a portugálok hódíthattak. Ki is alakultak gyarmattelepeik végig az afrikai partok mentén egészen az indiai Goa városáig (mely Portugália ázsiai birodalmának központja lett). Goa 1510-től egészen 1974-ig képezte Portugália tulajdonát, míg Brazília felett 1824-ig rendelkeztek. [Nem véletlen, hogy ma Közép- és Dél-Amerika szinte egészén a spanyol a hivatalos nyelv ma is, míg Brazíliában portugálul beszélnek.]

tordesillas.jpg

kép forrása: globalsecurity.org

Később, 1529-ben szükség lett a szerződés kiegészítésére, ez lett a zaragózai egyezmény, mely Ázsiában is meghatározta a befolyási övezeteket. Itt a 138. hosszúsági kör lett a választóvonal. A XVI. század egésze és a XVII. század eleje még a Spanyol Birodalom és a Portugál Királyság világuralmának jegyében telt.

A spanyol konkvisztádorok és portugál hajósok sorra győzték le a Közép- és Dél-amerikai indián kultúrákat, az egymással is hadban álló törzsek megosztását, a behurcolt betegségek terjedését és a modern tűzfegyverek pusztító hatásait kihasználva. Az 1500-as évek első évtizedeiben Alvarado a majákat, Cortez az aztékokat, Pizarro pedig az inkákat győzte le alig pár ezres seregekkel.

alvarado_cortes_pizarro.jpg

A fenti képen a három legnagyobb spanyol gyarmatosító látható: Pedro de Alvarado (1485-1541), Hernán Cortes (1485-1547) és Francisco Pizarro (1471-1541). Hadjárataik, parancsaik nyomán dőlt össze az Azték és Inka Birodalom is.

A spanyol-portugál hódítás egyúttal a kereszténység, az európai szokásrendszer, európai építészet, illetve társadalmi berendezkedés terjedését is elhozta a frissen felfedezett kontinensre. A világ a XVI. század végére mindössze két állam birtoka lett, ám csak egy időre.

spanyol_birodalom_1.jpg

A XVI. század spanyol-portugál hódításai (forrás: gohighbrow.com)

A spanyol - portugál hanyatlás

A spanyol-portugál hegemónia nem maradt meg sokáig: a XVII. században (1600-as években) Európa több országa is rendezte belső viszonyait, igy előbb az angolok és franciák, majd a hollandok is megkezdték világhódító küldetéseiket, szinte minden kontinensen. II. Fülöp (1527-1598) spanyol uralkodó halála után Spanyolország egyre komolyabb belső problémákkal küzdött, megkezdődött lassú hanyatlása..

A britek és franciák Észak-Amerikában, Afrikában, Indiában szereztek fontos gyarmatokat, a hollandok pedig Ausztroázsia szigetein (ma Indonéziában), így a spanyolok és portugálok lassan kiszorultak az új területek meghódításaiból. Bár Dél-amerikai és sejtszerű afrikai-ázsiai gyarmataikon az 1800-as évek kezdetéig megtartották hatalmukat, birodalmaik felbomlása elkerülhetetlenné vált. A XIX. századra már Anglia és Franciaország birtokolta a világ két legnagyobb gyarmatbirodalmát. 

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

Ha érdekesnek találtad, itt is várunk: Történelemrajongók FB klubja  

tortenetiro_logo.jpg

2020.09.26.14:42 

Létezett a valódi Robin Hood?

Robin Hood alakját az egész világon ismerik: a középkori Angliában, pontosabban a sherwood -i erdőben élő csuklyás bandita, aki hősies kis csapatával a gazdagokat és az elnyomó normann nagyurakat fosztogatja (köztük is kiemelten a gonosz nottingham -i bírót), hosszú évszázadok óta részét képezik a szórakoztató irodalomnak. A XIV. századi Angliában balladák és dalok születtek a bátor útonállóról, a XV. században falusi mulatságok színpadra vitt alakja lett, közben pedig figurája megjelent a brit költészetben is.

robin_hood1.jpg

1377-ben William Langland, középkori dalnok említi meg először versben is Robin Hood -ot, a "Piers Plowman" című művében, majd a korszak leghíresebb poétája, Geoffrey Chaucer (1343-1400), az első angol nyelven alkotó költő szövi bele alakját egyik versébe. Később, 1632-ben Martin Parker balladaíró egy komplett balladát szentel a hős Robin Hoodnak, a következő címmel: "Robin Hood igaz története". Valószínűleg ő tekinthető a népi mondákból kiemelkedő figura igaz atyjának, noha ma a legtöbb angol Howard Pyle -t nevezi meg Robin Hood megírójának, mert 1883-ban ő készített először teljes könyvet a figuráról, "The Merry Adventures of Robin Hood" címmel.

robin_hood2.jpg

Robin Hood szobra Nottingham városában

A fő kérdés azonban, hogy a nép körében elterjedő mondák, énekek, majd az ezek alapján elkészült balladák és könyvek valódi, vagyis valaha élt, konkrét, létező személyt takarnak e? A kutatók, történészek régóta foglalkoznak a kérdéssel.

A "jelöltek" közt első helyen áll egy bizonyos Robin Earle Huntington, aki mellett három érv is szól: 1. Fennmaradt sírfelirata 1198-ból, mely a legjobb íjásznak nevezi őt és Robin Hoodként említi. 2. Ezt a bizonyos Huntingtont tekinti a valódi Robin Hoodnak a figuráról először balladát író Martin Parker 3. Huntington halálának éve, az 1198-as esztendő megfelel a Robin Hood -ról szóló korabeli mondák és balladák keletkezési korának. Ez volt egyébként Oroszlánszívű Richárd uralkodási ideje is: az említett angol koronás fő ugyanis 1189 és 1199 közt birtokolta a középkori Anglia trónját. A sírfelirat egyébként így szól:

Robert Earle of Huntington

Lies under this little stone.

No archer was like him so good;

His wildnesse named him Robbin Hood.

Full thirteene yeares, and something more,

These northerne parts he vexed sore.

Such out-lawes as he and his men

May England never know age

oroszlanszivu.jpg

Oroszlánszívű Richárd (uralkodott: 1189-1199)

További jelöltek is akadnak Robin Hood valódi kilétére, az egyikük egy bizonyos Robert Fitzooth lázadó nemes, aki 1160 és 1247 közt élt Angliában, pontosabban a huntingdoni grófságban. Harmadik jelölt egy bizonyos Robert Loxley (vagy Locksley), aki 1245 körül élt szintén Közép-Angliában és akit egy XVII. századi történész, Roger Dodsworth a valódi Robin Hoodnak tekint írásaiban. Ez a Loxley szembekerült a törvénnyel és állítólag a sherwood -i erdőbe menekülve élte életét, mint útonálló. Végezetül következzen a negyedik jelölt, aki annyiban kakukktojás (az előzőekhez képest) hogy 100 évvel később élt. A valódi neve ismeretlen, mert már korabeli írások is Csuklyás Robinként emlegetik. Ő állítólag II. Edward korában lett bűnöző, az 1320-as években, amikor Nyakigláb Edward botrányos életű fia Skóciával állt hadban.

robinhood.jpg

Személyes megjegyzésként írom le: a két leginkább valószínű Robin Hood szerintem Robin Huntington (sírfelirata miatt) és Robert Loxley (mert rá egy XVII. századi történész hivatkozik). Mindketten megfelelnek ugyanis a primer forrásnak tekinthető, XIII. - XIV. századi, Közép-Angliában keletkezett mondák és énekek leírásainak. Ezekben Robin Hood kiváló íjász, mesteri kardvívó és remek vezető is, aki összefogja a sherwood -i erdő fosztogatóit és sereget szervezve belőlük rendszeresen megveri a nottinghami bíró katonáit.

Mindehhez hozzá kell tenni: ha elfogadjuk a legvalószínűbb verziót, vagyis hogy Robin Hood valódi megfelelője Robin Huntington, aki Oroszlánszívű Richárd idején élt, akkor érthetővé válik a korabeli Angliára jellemző közhangulat is, mely a helyi normann "kiskirályok" (vidéki bírók, serifek és grófok) túlhatalma ellen irányult. Ekkoriban ugyanis a főnemesi vezető réteg még mindig a franciul beszélő normann előkelőkből állt, akiknek felmenői az 1066-os normann hódításkor kerültek Angliába. Uralták a kulcspozíciókat, birtokolták a fontos hivatalokat és gazdag grófságokat, miközben - kihasználva a király, Oroszlánszívű Richárd hosszú távollétét (a Szentföldön) - magas adókkal sanyargatták a brit köznépet. 

A normannok északról, a skandináv területekről Európa délebbi régióiba vándorló germán eredetű népcsoportot alkottak (nord man = északi ember). Leginkább a Francia Királyság egyik északi területén telepedtek meg, saját hercegséget kialakítva, mely aztán róluk kapta nevét, mint Normandia. Később a XI. századra teljesen "elfranciásodtak" és felvették a francia nyelvet. Első nagy vezetőjük, Hódító Vilmos aztán 1066-ban seregével partra szállt Angliában és megkaparintotta magának az Angol trónt. Innentől kezdve 300 éven keresztül (egészen IV. Henrikig) a normann uralkodók korszaka következett, amikor a trónon ülő és közvetlen szolgálatában álló előkelő réteg francia ajkú normannokból állt, miközben a köznemesség és a nép (vagyis a szigetország 90% -a) angolul beszélt és angolnak vagy britnek vallotta magát. (Külön érdekesség, hogy Anglia ekkoriban háromnyelvű királyság volt, hiszen az előbb említett két nyelv mellett hivatalos ügyekben - mint a törvények megszövegezése, oklevelek írása - a latint használták.)

normannok.jpg

A XI. században a normannok megjelentek Dél-Itáliában is, ahol 1130-ban a pápa áldásával létrejött (mintegy 7 évtizedre, a Hohenstaufok felbukkanásáig) a Sziciliai Normann Királyság. Az említettek mellett normannok (vikinget) alapították meg az első orosz cár-dinasztiát is (ők voltak Rurikovok).

robin_russellcrowe.jpg

Az egyik legjobb Robin Hood film, Russell Crowe főszereplésével (2010)

Oroszlánszívű Richárd 10 éves távolléte alatt elfajult a helyzet Angliában: a magas adók és a bárói önkényeskedések miatt tömegek szegényedtek el, rengetegen számkivetetté váltak és számtalan kisnemes vesztette el rangját, földjét, vagyonát. Vélhetően közéjük tartozott a kisnemes Robin Hood is, aki a helyi normann bíró önkényeskedése ellen emelhette fel szavát (és lett emiatt útonálló). Ő azonban összefogta a Nottingham környékén hasonló sorsra jutottakat és szembeszállt a nottinghami bíróval. Harca során visszaadta a népnek a bíró által jogtalanul behajtott adókat, így hőssé vált mindenki szemében. Alakja mondák, balladák főszereplőjévé vált és lett ismert örök időkre.

robin_hood3.jpg

Ma már a filmiparban is helyet kap Robin Hood alakja, több filmes feldolgozásban is bemutatva a csuklyás rabló karakterét. Három megfilmesített változatot érdemes kiemelni: az első az 1938-as Robin Hood kalandjai, melyet Kertész Mihály rendezett és amelyben Errol Flyn alakítja Robin Hoodot, a második az 1991-es A tolvajok fejedelme, amiben Kevin Costner vezeti a sherwoodi banditákat és végül a 2010-es Ridley Scott rendezés, Russell Crowe - Cate Blanchett párossal. (Számomra ez a legutóbbi a legjobb, annak dacára, hogy mindegyik változatban, így ebben is akadnak történelmi hibák, tévedések.) [A legutolsó, 2018-as Robin Hood film (Taron Egertonnal) sajnos messze alatta marad az említett feldolgozásoknak így említésre sem érdemes.]

Zárásul a poszt címében feltett kérésre válaszolva: egyelőre nem bizonyított, hogy ki volt Robin Hood valódi megfelelője, de valószínű, hogy létezett a XII. - XIV. század közti időszak Angliájában egy hasonló figura, amikor a kihasznált és sanyargatott nép hősének tarthatott egy hatalommal szembeszálló banditát.

Harmat Árpád

Ha érdekesnek találtad, itt is várunk: Történelemrajongók FB klubja  

tortenetiro_logo.jpg

2020.07.27.19:05

 

 

A feltételezett magyar őshaza: Dzsungária

dzsungaria_kep.jpg

A magyar őstörténet kérdései a mai napig erősen megosztják a hazai történész-társadalmat: több elmélet (úgynevezett "iskola") létezik ugyanis, melyek mindegyike más megközelítéssel vezeti le, hogy mikor, hogyan és hol formálódtunk néppé, illetve hogyan jutottunk el a Kárpát-medencébe. Róna-Tas András, Györffy György, Kristó Gyula és napjaink más kutatói is eltérő teóriák mentén, különböző datálásokkal illetve helymeghatározásokkal publikálják elképzeléseiket. A "lassú elvándorlás" egy nagyon hosszú, több évszázados folyamatot feltételez az Uraltól a Kárpátokig szemben a "gyors vándorlás" elképzelésével, mely néhány évtizedes nomadizálásról szól. Illetve ott a napjainkban újra egyre népszerűbb kettős honfoglalás elképzelése László Gyulától (mely teljességgel bizonyítatlan). [Türk Attila régész (és egyetemi oktató) nem régiben végzett kutatásai a gyors elvándorlást támasztják alá, ahogyan erről néhány éve írt az Index.]

dzsungaria.jpg

Azért akadnak kevéssé vitatható "fogódzkodók", melyek kikerülhetetlenül megjelennek minden elméletben: az egyik, hogy őseink a Volga-Káma összefolyásánál (az Ural hegységtől 400 km-el nyugatra) mindenképp huzamosabb ideig éltek (hiszen Julianus barát 1236-ban talált erre vonatkozó bizonyítékokat a helyszínre utazva), a másik, hogy őseink 830 - 840 körül biztosan megjelentek a dél-orosz sztyeppén (a Kaukázustól északra fekvő Sarkel váránál például), a harmadik pedig, hogy már 836 és 862 közt a Duna-delta közelében megfordultunk és már kalandozó hadjáratokat indítottunk Európa irányába (frank megbízatásban). Ha a három - bizánci forrásokkal is alátámasztott (lásd: DAI) - tényt összefűzzük, egy datált útvonalat kapunk, mely az Ural hegység déli részétől vezet egészen a Kárpátokig (830 és 895 közt). De mi van a korábbi időkkel? Honnan érkeztünk a Volga - Káma találkozásának vidékére, ahol Julianus 1236 -ban magyarul beszélő emberekkel találkozott?

ostortenet_allomasok.jpg

Valójában az is nagy kérdés, hogy mennyi időt tölthettünk a Volgai térségben és mikor érkeztünk oda? Erről is megoszlanak a vélemények és minél inkább távolodunk időben, a múlt mélységeibe merülve, annál több a bizonytalanság, illetve a kérdőjel. A legtöbb szakértői vélemény arról szól, hogy sok évszázados lehetett az Ural előterében eltöltött idő és azt megelőzően az Ural keleti oldalán, az Aral tótól északra élhettek őseink. A Krisztus előtti XIII. században már minden bizonnyal ezen a vidéken, a cserkaszkuli-kultúra részeként nomadizáltak az ősmagyarok és innen vándoroltak a Volga-Káma területre. Ezen a ponton fogalmazódhat meg bennünk meg a következő kérdés: néppé formálódásunk már itt bekövetkezett, vagy egy még ennél is korábbi őshazát kell keresnünk? 

magyar_ostortenet.jpg

A nyelvészeti, régészeti és antropológiai kutatások alapján az Ural hegységtől keletre fekvő "őshazánkban" még az ogur népközösség részeként élhettünk (Kr.e.II. évezredben) egy sajátos, sok etnikumból álló kevert kultúrában. A területen az oroszok 2010 óta végeznek ásatásokat, melyekbe 2013 -ban a magyarok is bekapcsolódtak, többek közt az Uelgi (Cseljabinszk melletti) sírok feltárásában részt vállalva. (A sírok egy része vélhetően az ősmagyarokhoz köthető, amellyel bizonyítást nyerhetnek a kelet-urali szállásterületeink.) Később, valamikor a Krisztus előtt VI. - II. század közt (sajnos nincs semmiféle adatunk a pontosabb datáláshoz) szakadtunk ki ebből és vándoroltunk az Ural európai oldalára. A fő kérdés tehát az, hogy ebbe az említett ogur közösségbe honnan érkezhettünk.

A válasz ma az őstörténet-kutatás legnagyobb talánya. Kőrösi Csoma Sándor 1822-ben személyesen akarta bebizonyítani - egy hihetetlen utazással - hogy a Kelet-urali szállásterületeinkre Dzsungáriából érkeztünk és valódi őshazánk is ez a terület, vagyis néppé formálódásunkra éppen itt, ezen a távoli, ma gyéren lakott, néhol kihalt nyugat-kínai vidéken került sor. Gyalogszerrel indult hát (1819-ben) Ázsiába és jutott el Tibetbe, ahol ugyan éveket töltött, ám végül eredeti célját, Dzsungáriát nem érte el. Ugyancsak a dzsungáriai őshaza híve volt Berzenczey László is, Kossuth Lajos személyes jóbarátja (kormánybiztosa), aki 1852 -ben, a szabadságharc után tényleg eljutott a területre és megfordult Kuldja városában is (ma: Yining vagy Ghulga). A sort Lóczy Lajos geológus folytatta, aki a Széchenyi Béla expedíció tagjaként, 1877 - 1880 közt tett utazást Dzsungáriába.

Dzsungária

A 770 ezer négyzetkilométeres, vagyis nagyjából a mai Törökországhoz hasonló nagyságú Dzsungária a távol-keleti és türk népek találkozási övezetében fekszik, így mindkét nagy civilizáció jelentős hatást gyakorolt az itt élőkre (mégpedig évezredeken keresztül). Ha valóban itt formálódtunk néppé, akkor az ősi szkíták, hunok, avarok és törökök egyformán hatást gyakorolhattak ránk. Ez a hatás lehetett genetikai keveredés, nyelvi ráhatás és életmódbeli befolyás is, melyek mindegyikére lehet találni igazolásokat. (Jelen posztnak nem tárgya ezek számbavétele.) Viszont mindenképp érdekes, hogy például a Krisztus előtti első évszázadban a hunok ősének tekintett xiongnuk elég komoly birodalmat hoztak létre Dzsungária szomszédságában, a Balhas tó és a Liao folyó közötti hatalmas területen (lásd a lenti térképet).

hunok_dzsungaria_map.jpg

Dzsungária és az ázsiai hunok (xiongnuk) birodalma a Krisztus előtti 1. században

Ami Dzsungária földrajzi adottságait illeti: hatalmas hegyek övezik, délen a Tien-san, északon és keleten az Altaj, nyugaton pedig a Tarbagataj-hegység. Dzsungária legnagyobb része ma kősivatag de az kérdéses, hogy évezredekkel ezelőtt milyen környezeti viszonyok jellemezték. Az övezet egyetlen komolyabb nagyvárosa a 3,5 milliós Ürümqi. Az éghajlat a magyarországihoz hasonló kontinentális (forró nyarakkal és hazánkénál hidegebb telekkel), sokkal szárazabb viszonyokkal. Napjainkban is több nép él itt: dzsungárok, torgotok, khalkák, dungánok, de kína uralja az egész térséget "Xinjiang Uyghur Autonóm Régió" részeként. 

ujgurok.jpgDzsungáriai ujgurok (forrás: 24.hu)

Jelenleg Dzsungária sajnos elmaradott terület, ahol a muszlim vallású ujgur lakosság erős kínai elnyomás alatt él. A pekingi kormányzat ugyanis minden lehetséges módon korlátozza és terrorizmussal vádolja a hagyományaihoz ragaszkodó dzsungáriai népeket (legfőképp az ujgurokat). Az ott élők pedig rokonaikként tekintenek ránk, magyarokra.

dzsungárok, torgotok, khalkák és dungánok

Forrás: https://starhamsters.ewk.hu/letezik-dzsungaria-/

Ha érdekesnek találtad, itt is várunk: Történelemrajongók FB klubja  

tortenetiro_logo.jpg

2020.07.03.(00:50)

A normandiai partraszállás - 1944 június 6.

Mintegy 76 évvel ezelőtt, 1944 június 6-án kezdődött meg a világtörténelem egyik legnagyobb hadművelete, a normandiai partraszállás, mely fontos fordulópontot jelentett a második világháború menetében. A "D" napon ejtőernyős, tüzérségi és légierővel történő előkészítést követően, illetve megtévesztő akciók után, 170 ezer amerikai, brit és kanadai katona szállt partra Észak-Franciaország Normandia tartományában, mégpedig öt partszakaszon. (Ezek a következő elnevezéseket kapták: Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword.)

partraszallas1.jpg

Ami a megtévesztést illeti: a britek minden elkövettek azért, hogy Hitler hírszerzése ne Normandiába, hanem a Dover - Calais "vonalon" várja a szövetséges támadást. Ennek érdekében egy 1100 fős egységet küldtek az angliai Kent tartományba, hogy ott felfújható harckocsikkal, ál-tüzérséggel és tízezreknek tűnő csapatmozgásokkal tévesszék meg a III. Birodalom hírszerzését. A megtévesztés bevált: bár Rommel (akit Afrikából vezényeltek Franciaországba) nem dőlt be a trükknek, a rangidős Gerd von Rundstedt és maga Hitler is elhitték, hogy Calais közelében lesz a partraszállás tervezett helyszíne. Az előkészületekben és a védelem megszervezésében Rundstedt és Rommel mellett Günther Blumentritt is részt vett. A másik oldalon Bernard Law Montgomery angol tábornok és Dwight D. Eisenhower amerikai főparancsnok (Overlord) játszotta a legfontosabb szerepet. Mindvégig ők irányították legmagasabb szinten a hadműveletet.

Visszatérve a szövetséges előkészületekre: 1944 tavaszán Dél-Angliába összegyűjtött és 1108 katonai táborban elszállásolt, hatalmas angol-amerikai haderő éppenséggel mindkét említett irányba elindulhatott, így az utolsó pillanatig nem tudta senki (csak a szövetséges vezérkar), hogy végül Dovertől, vagy pedig a Cornwall - Portsmouth közti kikötőkből indul majd el a szövetséges tengeri armada [lásd lenti térképet].

partraszallas_terkep.jpg

Az alábbi képen egy felfújható gumi tankot láthatunk, melyet 4 brit katona cipel rendeltetési helyére, hogy a levegőből úgy tűnjön igazi harckocsi, mely része egy több hadosztályból álló, Kentben összegyűjtött és Dovertől Calais felé partraszálló nagy kontingensnek. A kép sarkában lévő kis térképen az "A" és "B" verzió látható, melyek közül az előbbit hitették el Hitlerrel, miközben az utóbbit (a "B" verziót) valósították meg.

partraszallas0.jpg

A németek erősen hittek az általuk létrehozott Atlanti fal erejében [lásd lenti térképet] és abban, hogy a norvég partoktól egészen le délig, Spanyolországig megépített tengerparti beton-bunkereik, őrtornyaik és lőállásaik visszatartanak minden szövetséges partraszállási kísérletet.

atlanti_fal.jpgÁm mint kiderült nagyot tévedtek, nem számoltak ugyanis azzal, hogy az angolok és amerikaiak akkora erőt tudnak koncentrálni majd egyetlen partszakaszra, mint 1944 június 6-án. Az 1600 mérföld hosszúságú atlanti fal 8119 bunkere és őrháza nem arra lett "kitalálva", hogy egyetlen pontján, egy alig 150 km hosszú szakaszán kivédjen egy több százezres támadást.

A szövetséges csapatok így aznap sikeresen szálltak partra, majd néhány órás megtorpanást követően sikeresen törték át a partokon felépített német bunkerek és lőállások vonalát is. Pedig az első partraszállóknak nem volt könnyű dolguk: a biztos fedezékekből rájuk lövő németek zárótüzei közepette kellett felrohanniuk a part magasabban fekvő részeire. Itt aztán újabb kihívás várta őket: ki kellett füstölniük a betonbunkerek német katonáit, majd elfoglalni ezeket a lőállásokat.

Ám az amerikaiak és angolok megoldották és a part biztosítása után megkezdődhetett végre a Contentin-fésziget megszerzése, Cherbourg megtisztítása és Caen városának birtokba vétele is.

partraszallas_normandia_map.jpg

Önmagában a partraszállás 10 500 szövetséges katona halálát követelte (ami 6-7% -os veszteség), de a későbbi napokban - melyet Eisenhower a "hídfőcsaták 50 napjának" nevezett - minimális veszteségek árán sikerült nagyon komoly területeket felszabadítaniuk. Néhány hét után szövetséges kézre került egy 150 km hosszú és 30 km mély tengerparti sáv, ahonnan aztán Avranchesnél áttörve megkezdhették egész Észak-Franciaország felszabadítását.

Közben persze tovább zajlott a szövetséges csapatok folyamatos partraszállása: 1944 július másodikára (majdnem egy hónappal a "D" day után) már 1 millió brit-amerikai-kanadai-ausztrál katona tette a lábát Normandia földjére. Július másodikáig partra szállt 13 amerikai, 11 angol és egy kanadai hadosztály és partra tettek 171 532 járművet is. A harcok alatt - a legelső nap veszteségeit nem számolva - további 8975 halott volt a szövetségesek vesztesége. A harcokban fontos szakaszhatárt jelentett Párizs felszabadítása 1944 augusztus 25-én. A francia fővárost Hitler parancsával szembeszegülve gyakorlatilag feladta Párizs katonai kormányzója, Dietrich von Cholitz tábornok. A város felszabadításáig 2,8 millió szövetséges katona szállt partra Franciaországban, aminek révén a nyugati fronton kétszeresére nőtt a létszámfölény a német hadsereggel szemben (ez később két és fél - háromszoros lett).

partraszallas3.jpg

A háború lezárulása és Németország veresége elérhető távolságba került. Az 1944 szeptemberéig tartó szövetséges győzelmi mámor - mely a normandiai és Észak-franciaországi gyors előretörésnek volt köszönhető - egyenes azt jósolta, hogy akár az év végére, azaz 1944 karácsonyára lezárulhatnak a harcok. Ez azonban túlzott optimizmusnak bizonyult: a németek 1944 őszére rendezték soraikat és a a határaik felé közeledő frontot előbb lelassították, majd egy időre meg is állították.

Bár az 1944 végén és 1945 elején indított ardenneki ellentámadásuk kudarcba fulladt, egészen 1945 márciusáig őrizni tudták a német határokat. Az összeomlás akkorra azonban elkerülhetetlenné vált: 1945 áprilisában a szövetségesek áttörtek a Rajnánál és megindultak Berlin felé. Ám nem szabad elfelejteni: a győzelem igazából azon a bizonyos napon kezdődött Normandiában, 1944 június 6-án éppen 76 éve.

A normandiai partraszállásról érdekes képeket készített Robert Capa, magyar származású fotográfus, a filmvilágban pedig az 1962-es Leghosszabb nap, illetve az 1998-as, Spielberg rendezte Ryan közlegény megmentése mutatja be átélhetően a hadműveletet.

normandia2.jpg

partraszallas4.jpg

partraszallas5.jpg

normandia5.jpg

partraszallas6.jpg

Harmat Árpád

Ajánlott FB csoportok: Háborús film-kedvelők klubja és Történelemrajongók klubja

tortenetiro_logo.jpg

2020.06.07.14:55

Mátyás király és a nők, egy magyar uralkodó magánélete

A magyar történelem egyik legkiemelkedőbb uralkodóját, a Hunyadi család sarját, I. Mátyás magyar királyt (ur: 1458-1490) számtalan sztereotípia övezi napjainkig, melyek jelentős része csupán a néphagyomány révén maradt fenn és többnyire tévesen rögzült "történelmi emlékezetünkben". Ilyen például legendás igazságossága és hogy a nép annyira szerette volna. Valójában a Mátyás halála utáni évszázadok válságos évei, háborúi és káosza (három részre szakadás, török hódítás, stb) szépítette meg uralmának időszakát, amire a XVI. századtól úgy emlékezet vissza a nép, mint az erős, gazdag és a török támadásoknak ellenálló, sőt Bécset is meghódító Magyarország évtizedeire. Mátyás saját korában - a kivetett magas adók, az értelmetlen háborúk (melyeket a király Csehországban és Ausztriában vívott) illetve a központosító politika (a nemesek mellőzése) miatt - nem örvendett túl nagy népszerűségnek. De mi volt a helyzet magánéletével? Jelen poszt főleg erről szól.

matyas1.jpg

Hunyadi Mátyás alig 14 évesen, 1457 tavaszán V. (Habsburg) László foglyaként került Prágába, miután apja, Hunyadi János elhunyt Nándorfehérvár ostroma után (pestisben), bátyját, Hunyadi Lászlót pedig maga az uralkodó végeztette ki megtorlásként (amiért László hívei megölték egyik rokonát Cillei Ulrikot). A prágai fogság azonban 8 hónap után 1457 őszén váratlan fordulatot vett, amikor V. László meghalt (leukémiában) és a kamaszkorú Mátyás politikai alkuk tárgyává vált. Egy magyar főúri csoport ugyanis királlyá akarta választatni (hogy később a háttérből irányítgatva és manipulálva az ifjú királyt, saját hatalmukat építsék). Ám számításuk nem vált be: Mátyás fiatal kora ellenére nagyon is céltudatos, makacs és erőskezű királynak bizonyult.

Uralkodásának megkezdése előtt azonban jelentős problémát jelentett prágai szabadulása: ugyanis Podjebrád György, cseh kormányzó (1458 márciusától cseh király) csak azzal a feltétellel adta át Mátyást a magyar főuraknak (akik megválasztására és megkoronázására készültek), hogy dinasztikus kapcsolatba lép családjával. Ez azt jelentette, hogy Mátyásnak ígéretet kellett tennie arra, hogy elveszi Podjebrád Katalint. Nem lehetett mit tenni: a házasságkötést megtartották, mégpedig 5 évvel azt követően, hogy Mátyást 1458 január 24-én a Duna jegén magyar királlyá választották. Az 1463 május elsején, Budán megtartott királyi esküvő azonban nem hozott hosszú házasságot: a 15 éves királyné teherbe esését és nehéz terhességét követően - mely egy csupán pár napig életben maradó kisfiút adott a párnak - gyermekágyi lázban meghalt.

matyas_thuroczy.jpg

Mátyás ábrázolás a Thuróczi krónikában

Antonio Bonfini így írta le Mátyás külsejét Rerum Hungaricarum decades című művében: "Hatalmas hajkorona veszi körül arcát, s ez az arc messziről csodálatos értelmi fénnyel szinte világít, csak ha közelebb mégy, akkor látszik feszült ereje […] Termete középmagas volt, felsőteste viszonylag erőteljes, lába kissé hajlott: mind a kettő a magyar lovas emberre jellemző. Pirospozsgás, élénk arcán erős áll, s a híres, szellemes Mátyás-orr uralkodott. Fején elomlott dús, gesztenyerőt haja. Mindehhez öntudatos járás, éles tekintet, élénk mozdulatok, szenvedélyes arcjáték járult. Mozdulatokban és gondolatokban villámsebes, sziporkázó kedvű, szenvedélyes; beszéde és írása erőteljes, magvas, világos, képekben nem szegény." /Antonio Bonfini 1497/

Az alig 21 éves, ifjú magyar király nagyon korán özvegységre jutott. Bár innentől még 26 éven keresztül uralkodott (47 éves koráig) és rengeteg rendelkezést hozott, államügyet oldott meg illetve háborút vívott, magánélete is változatosan alakult. Éppen 6 évvel felesége halála után, 1470 -ben ismerte meg azt a nőt, aki életére a legnagyobb hatást gyakorolta, ő volt Edelpeck Borbála. A polgári származású (bár módos családból való), vidéki leányzó egy kis osztrák faluban látta meg a napvilágot és a bécsi élet hívta Ausztria fővárosába. Mátyás az 1470-es bécsi tartózkodása alkalmával (mikor III. Frigyessel találkozott) egy táncmulatságon ismerte meg Borbálát. A még mindig ifjú, alig 27 éves Mátyás szeme állítólag azonnal megakadt a csinos leányzón. Sajnos a történettudomány keveset tud Edelpeck Borbáláról, de annyi bizonyos, hogy szerelem bontakozott ki közte és a magyar uralkodó között. Erre utal legalábbis az a tény, hogy Mátyás nem elégedett meg egy könnyű kalanddal vele, hanem Budára hívta, hogy együtt éljenek. Az élettársi kapcsolat három éven át tartott, amikor a sors 1473 április 2-án egy egészséges kisfiúval ajándékozta meg a párt. Ekkor Mátyás úgy döntött, hogy nem botránkoztatja tovább a hazai és európai nemességet és egy tőle távoli lakhelyet jelöl ki párja, illetve törvénytelen gyermeke számára. Döntésében az is szerepet játszott, hogy törvényes utódot akart, amihez egy rangban hozzá illő feleséget kellett találnia. A keresést viszont nyilván akadályozta volna a törvénytelen feleség és gyermek saját fővárosában és várában.

matyas_corvin.jpg

Corvin János (Cserna Károly rajza)

Edelpeck Borbála és az újszülött kisfiú, Corvin János - aki vezetéknevét a Hunyadiak címerállatáról a Hollóról (a holló latinul Corvum), keresztnevét, pedig nagyapjától, a törökverő Hunyadi Jánostól kapta - a felvidéki Besztercebányára költözött. Ott nevelkedett kezdetben Corvin János és ott élt Borbála is egészen 1476-ig, amikor férjhez ment egy osztrák nemeshez (bizonyos Friedrich von Enzersdorfhoz). Új férjével aztán egy Mátyás által adományozott várban főúri életet élhetett. Ennek fejében viszont le kellett mondania arról, hogy ő nevelje Mátyással közös kisfiát, Corvin Jánost (Borbálának két másik gyermeke született újdonsült férjétől, így egy új és teljes családdal vigasztalódhatott). A kis Corvin János így 4 évesen, 1477-ben visszatérhetett Budára, édesapja mellé, aki két évre rá pedig (1479-ben), mikor először vesztette el bizalmát abban, hogy második felesége gyermekkel ajándékozza meg, tanítani kezdte és egyre inkább örököseként tekintett a fiúra. Mátyás és Borbála jó kapcsolata a későbbi években is megmaradt (hiszen összekötötte őket közös fiúk) és Mátyás többször is meglátogatta az enzersdorfi várban. Később, 1485-ben, Mátyás végleg eldöntötte, hogy Corvin János lesz az örököse.

Mátyás feleségkeresése három évig tartott (1473-1476) ezen esztendőkben Európa főúri házait kutatta (természetesen nem személyesen, pusztán informálódva). Fontos volt számára a megfelelő, uralkodói vérből származó ara, mert saját király-dinasztiát akart alapítani és mivel saját származása némileg  ködös volt (havasalföldi gyökerek) - a Német-Római császári cím megszerzésére áhítozva - csakis egy elismert európai királydinasztiából való feleség juttathatta közelebb céljaihoz (és leendő utódjai elismeréséhez).

Ami Mátyás második feleségét illeti: Aragóniai Beatrix (1457-1508) származását tekintve tökéletesen megfelelt az európai uralkodóházak elvárásainak és rangban méltó párja lehetett Mátyásnak.

matyas_beatrix.jpg

Aragóniai Beatrix ábrázolása a Regiomontanus Kódexben

Családja a távoli spanyol királysághoz, Aragóniához kötődött (Aragóniai-ház), ám Beatrix nagyapja, V. Alfonz (aragóniai király) meghódította az Anjou kézen lévő Nápolyi Királyságot és törvénytelen fiát, I. Aragóniai Ferdinándot tette élére. Lánya, Beatrix így már nápolyi hercegnőként nevelkedett (de az aragóniai király unokájaként tisztelték). Feljegyzések szerint (lásd: Bonfini) Mátyás nem elsősorban szépsége miatt volt oda érte, hanem elvarázsolta a nála 14 évvel fiatalabb, (házasság-kötésük idején is csak 19 éves) Beatrix sokoldalú, reneszánsz műveltsége. (Többek közt profin sakkozott és kétszer annyi művet olvasott már el, mint maga Mátyás.) A pár előbb Nápolyban kelt egybe képviselők útján, 1476 szeptember 15-én, majd Budán is három hónappal később. 

Házasságuk sikeresnek volt mondható, legalábbis erre utal, hogy sokat voltak együtt és Beatrix mindig elkísérte Mátyást a diplomáciai útjaira, sőt hadjárataira is (ez nem volt annyira gyakori akkoriban a királyi pároknál). Ugyanakkor gyermekkel nem áldotta meg őket az élet, mint valószínűsíthető, Beatrix meddősége miatt. Ez volt köztük az egyetlen komolyabb konfliktus, főleg mikor Mátyás 1485-ben Corvin Jánost jelölte utódjául. Ekkor tartósan összevesztek és a királyi udvar is két pártra szakadt. (Beatrix még 1485 után is bízott abban, hogy teherbe eshet, így fájlalta, hogy Mátyás ekkor már nem bízott ebben és törvénytelen fiát nevezte meg utódjául.)

Közben mindkettőjüket foglalkoztatta egy nagyobb történetírói munka elkészíttetése, mely a magyarság múltját dolgozza fel. Mivel mindketten elégedetlenek voltak Thuróczi János, Brünnben megjelent 1488-as művével, egy új, átfogóbb és a reneszánsz stílusnak megfelelőbb krónikát rendeltek. Csakhogy Beatrix a krónikát Pietro Ranzanótól kérte, Mátyás pedig az Itáliából nemrégiben Budára érkező Antonio Bonfinitől rendelte meg. Az utóbbi mű lett a híresebb, címe "A magyar történelem tizedei" - Rerum Hungaricarum decades lett. (Ranzano műve, az "Epithoma rerum Hungaricarum" kevéssé vált ismertté.) Bonfini 1489-ben fogott történetírói műve megírásához és Mátyás halála után, 1492-ben fejezte be. (Máig a korszak egyik legfontosabb forrásanyagát jelenti.)

matyas_a_tronon_beatrix.jpg

Beatrix és Mátyás a trónon, előttük Pietro Ranzano (Ransnanus-kódex)

Mátyás és Beatrix házassága 1490 április 6-án ért véget, amikor Mátyás váratlanul, alig 47 évesen elhalálozott. Bécsben történt az eset, egy hosszadalmas virágvasárnapi ceremónia után, mikor a király lakosztályába vonult vissza egy ebéd előtti pihenőre. Míg az ebédre várt, fügét kért szobájába, de romlottat kapott és ettől éktelen haragra gerjedt. Dührohamában halántékához kapott és összeesett. Valószínűleg agyvérzést kapott, bár a mérgezés gyanúja is felmerült (ez soha nem került bizonyításra). A mérgezéssel magát Beatrixot is meggyanúsította az utókor (a Nápolyi Királyságban, ahonnan érkezett, előfordult már egy-egy királyi férj meggyilkolása), de nem állt érdekében férje korai halála és Mátyás orvosi tünetei is inkább a szélütést (agyvérzést) valószínűsítik.

Az agyvérzés után még két napig feküdt ágyában a király (egyszer magához térve és félrebeszélve), majd meghalt. Örököse Corvin János lett volna (Mátyás törvénytelen fia Edelpeck Borbálától), de a magyar nemesség nem fogadta el és helyette inkább régi, politikai ellenlábasát, II. Ulászlót hívták a magyar trónra. A fiúval egyezséget kötöttek, így lemondott trónigényéről, aminek fejében elhalmozták címekkel és rangokkal. Corvin János délvidéki főúrként élte le életét, mint horvát-szlavón bán, miközben sikeresen harcolt a törökkel (1501-ben ő mentette fel Jajca várát). Három gyermeke született (két fiú és egy lány), de egyik sem élte meg a felnőtt kort. Corvin János alig 31 évesen hunyt el pestisben. Gyermekeivel 1505 -ben végleg kihalt a Hunyadi család.

Ironikus, hogy Mátyásnak mind az apja, mind a fia pestisben vesztette életét; de kétségtelen, hogy az egyetlen Hunyadi-király halálával a magyar történelem egyik legnagyobb alakja távozott az élők sorából.

Harmat Árpád

Ajánlott és felhasznált irodalom:

  • Antonius De Bonfinis: De Rege Mathia Rerum Ungaricarum Decades mek.oszk.hu
  • Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király (1440-1490) Historiaantik Könyvesház, 2010.
  • Kiss-Béry Miklós: I. (Hunyadi) Mátyás /Magyar királyok és uralkodók/ Duna International, 2011.
  • Benkő László: Mátyás király - Isten választottja Lazi Könyvkiadó, 2019.

tortenetiro_logo.jpg

2020.05.09.12:38

Az Afganisztánból való szovjet kivonulás

1989-ben éppen ezen a napon, azaz február 5-én vonultak ki az utolsó szovjet csapatok is Afganisztánból, amivel lezárult egy több mint 9 éves időszak a Közép-ázsiai ország történetében, mégpedig az orosz megszállás korszaka. A kérdés leginkább az: hogyan (és miért) kerültek oroszok a térségbe? 

afganistan.jpg

A hidegháborús évtizedekben világhatalomként "működő" Szovjetunió számára Afganisztán ugyanolyan fiaskó volt, mint a szintén szuperhatalom USA számára Vietnam. Csakhogy amíg az Egyesült Államok határaitól sok ezer kilométerre (A Csendes-óceán túlpartján) harcolt egy polgárháborúba avatkozva, mégpedig 13 éven keresztül (1960-1973), addig a Szovjetunió egy vele szomszédos országot szállt meg 9 esztendőre (1979-1989). Az oroszok 27 ezer halottat vesztettek, az amerikaiak 58 ezret. Mindkét harc értelmetlen volt és egyik sem hozott semmi eredményt a kezdeményezők számára. De hogyan is kezdődött a szovjet agresszió?

Afganisztán a XIX. századtól számított az orosz cárság érdekszférájának, amikor előbb I. Miklós cár (1825-1855), majd II. és III. Sándor az 1855 és 1894 közti években kiterjesztette az orosz befolyást egész Közép-Ázsiára (ma: Kazahsztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán) Ekkor úgy tűnt, hogy a törékeny egységben létező afgán állam orosz befolyás alá kerül majd, mely befolyás megmarad, sőt fokozódik a XX. században is.

A független afgán állam kialakulása

Az első önálló és a környező birodalmaktól elkülönülő afgán állam 1747-ben alakult ki, amikor a térséget birtokló perzsa uralkodó egyik pastu testőrparancsnoka afgán sahhá választatta magát (Ahmad Durráni néven). Halála után azonban birodalma szétesett (1772) és csak 1826-ban lett újra egységes (Doszt Muhammad alatt).

afgan_taj.jpg

Tipikus afgán táj, hatalmas hegyekkel

Ekkor jelent meg a térségben a Brit Birodalom is és kezdett háborút indiai koronagyarmata körül, a határok kibővítéséért. A harc az angolok és afgánok között 1893-ban kompromisszummal zárult: az afgánok - britek és oroszok háromoldalú megegyezésben rögzítették Afganisztán határait. Ez lett a Durand-vonal, melytől északra Abdur Rahman Khan afgán emir uralkodhatott, délre pedig a Brit Birodalom határa húzódott (afgán-pakisztáni határ). Később, 1919-ben a rawalpindi szerződésben a britek végleg elismerték Afganisztán önállóságát. (1919 augusztus 8 ma is Afganisztán függetlenségének ünnepnapja.) Afganisztán első, nemzetközileg is elismert királya Amanullah Kán lett (1919-1929)

Az alábbi térképen Afganisztán elhelyezkedése látható a századfordulón, a környező nagy birodalmak "szorításában": északról az óriási Orosz Birodalom (kékkel jelölve), délen az Angol Birodalom (naranccsal jelölve), keletről Kína (lila színnel jelölve), nyugatról Perzsia szorongatta (zöld):

afganistan_brit_birodalom.jpg

Az egymást követő királyok alatt - Amanullah, Mohammed Nadir, Mohammed Zadir - Afganisztán rendezte kapcsolatait a körülötte lévő három nagy birodalommal: Iránnal, a britekkel és 1926-ban az oroszokkal is, akikkel semlegességi és megnemtámadási szerződést kötött. A királyság korszakának aztán 1973-ban egy felkelés vetett véget Zadir király távollétében (amikor az uralkodó épp Európában volt). A 73-as puccs megfosztotta hatalmától az utolsó afgán királyt és az ország vezetése 5 esztendőre Mohammed Daoud Khan (korábbi miniszterelnök) kezébe került.

A szovjet beavatkozás

A Szovjetunió a 70-es években fokozatosan egyre nagyobb befolyással kezdte támogatni az afgán kommunistákat, köztük is leginkább Muhammad Tarakit. Később, 1978 április 28-án aztán Moszkva egy ügyes akcióban elérte az úgynevezett "Saur-forradalom" kibontakozását, mely szovjet-barát helyi kommunisták hatalomátvétele lett.

afganistan_map.jpg

Az új vezetés azonban csak másfél évig működött, mert 1979 szeptemberében Hafizullah Amin megdöntötte, aki bár szintén kommunistaként kezdte politikai pályafutását, végül szembefordult Moszkvával. Ekkor döntött úgy Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár vezette Kreml, hogy csapatokat küld az afganisztáni kommunista hatalom biztosítására (és megerősítésére). Ezt a hegemóniát ugyanis ekkor már nem csak Amin fenyegette - akit egyébként majd maguk a szovjetek ölnek meg 1979 december 27-én 400 orosz különleges katona bevetésével (a Tajbeg palota ostromában) - hanem egy kibontakozó széleskörű ellenállás is, melyben Afganisztán négy legnagyobb etnikuma - pastuk, üzbégek, tádzsikok és hazarák - is részt vettek.

A Szovjetunió háborúja Afganisztánban

A hidegháború korszakának (1946-1989) legnagyobb katonai hatalma Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár parancsára 1979 december 25-én indította meg csapatait Afganisztán megszállására. A 40 ezer katonát számláló orosz inváziós haderő azonban nem volt elegendő a hét Magyarország nagyságú, hegyekkel borított - hatalmas csúcsokkal, barlangokkal és kanyonokkal teli - ország egyszerre történő megszállására, így csak a főváros, Kabul elfoglalására törekedtek. Később viszont, 1980 -tól Afrganisztán szerte fegyveres ellenállás bontakozott ki a szovjetek ellen, így Moszkva kénytelen volt előbb 100 ezerre, majd 1985-ben 120 ezerre emelni megszálló csapatainak létszámát.

afganistan_soviet.jpg

A harc 1980 és 1988 közt különböző intenzitással lángolt fel a városokban és a fontosabb útvonalak mentén, Afganisztán legfontosabb stratégiai pontjainak, völgyeinek birtoklásáért. (Például a Pandzsír-völgyben és a Salang-hágónál) Amellett az afgán mudzsahedek előszeretettel támadták meg az oroszok utánpótlási vonalait, katonai konvojait és támaszpontjait is, sajátos gerilla harcmódot folytatva. A küzdelembe 1980-tól egyre intenzívebben avatkozott az Egyesült Államok is (mint a Szovjetunió legfőbb hidegháborús ellenfele) és eleinte (titokban) fegyvereket - Stingereket - vállról indítható rakétákat - majd később "katonai tanácsadókat" is küldött Afganisztánba, a felkelők megsegítésére. A lázadók legfőbb ellátó útvonala Pakisztánból vezetett az afgán hegyek közé. Ekkoriban komoly amerikai támogatásban részesült egyébként Oszama bin Laden szaúdi milliárdos 20 ezer fős iszlamista egysége is, melyről ekkor még a CIA sem gondolta, hogy 18 évvel később Amerika első számú közellensége lesz.

Az afgán lakosság is megszenvedte a harcokat: 4 millióan hagyták el otthonaikat a 80-as években és kerestek délen, Pakisztánban menedéket. Közben a Szovjetunió új vezetése, Gorbacsov hatalomra jutását követően (1985) kezdte belátni, hogy az afganisztáni harc nem nyerhető meg és az egyre több forrást felemésztő katonai megszállás csak az orosz állam tartalékait herdálja le.

afganistan_oroszok.jpg

1988 májusában megkezdődött tehát a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból, mely egészen 1989 február ötödikéig tartott. Kabult, mint fővárost, a kivonuló oroszok Muhammad Nadzsibullah kommunista vezetőnek adták át. Kabul azonban nem sokáig maradt a kezén: 1992 áprilisában a mudzsahedek bevették a települést és megölték Nadzsibullahot. Ideiglenes iszlám köztársaság jött létre Afganisztánban, mely rögtön polgárháborúba sodródott a különböző hadurak és hatalmi csoportok összecsapásai nyomán.

Afganisztán a tálibok kezén

A zűrzavarból 1994 -ben egyetlen politikai erő emelkedett ki: a Mohammed Omar molla vezette szunnita tálib mozgalom. A megerősödő Al-Kaida támogatását élvező iszlamista szervezet a 90-es évek végére az északi területek kivételével szinte egész Afganisztánt megkaparintotta. Viszont 2001 szeptember 11 után az USA ellenségként tekintett az Oszama bin Ladent segítő mozgalomra, így 2001 október 7-én megkezdődött az amerikai hadsereg támadása Afganisztán ellen (Operation Enduring Freedom). A harc bár kezdetben sikeresnek mutatkozott, később elhúzódott és a megszálló erők folyamatos növelésével járt: 2014-re már meghaladta a 100 ezer főt (több ország katonai csapatainak részvételével). A Fehér Ház, Barack Obama elnöksége alatt, 2014-ben látta be először, hogy az afganisztáni katonai misszió nem nyerhető meg, legfeljebb annyi érhető el, hogy egy mérsékelt katonai kontingens ott állomásoztatásával folyamatosan korlátozzák a tálibok befolyását. A felismerésnek megfelelően 2015-től az afganisztáni NATO erők létszámát radikálisan lecsökkentették: 10-11 ezer főre és később is 10 illetve 13 ezer között maradt.

A jelenlegi helyzet

Donald Trump elnökségi ciklusa (2017-től) újabb korszakot hozott az amerikaiak afganisztáni politikájában: felvetődött ugyanis a teljes csapatkivonás és a tálibokkal való tárgyalás lehetősége is.

afganistan_trump.jpg

Trump a bagrami katonai bázison, Afganisztánban, 2019 november 29-én /forrás/

Az amerikaiak 2019 nyarán Dohában (Katar) ültek először magasabb szinten is tárgyalóasztalhoz a tálib követekkel, hogy megegyezésre jussanak Afganisztán sorsáról. A tárgyalások azonban többször is elakadtak (2019 őszén le is álltak). 2019 végén 13 ezer katona állomásozott Afganisztánban amerikai parancsnokság alatt, de Trump 2020 folyamán 8600 tervezi csökkenteni számukat. A későbbiekben minden a tárgyalásoktól függ.

Úgy tűnik, hogy Afganisztán megszállásába ugyanúgy beletört Amerika bicskája, mint ahogyan előtte Perzsia, Anglia és Oroszország sem boldogult legyőzésével és birtoklásával.

Harmat Árpád

tortenetiro_logo.jpg

2020.02.06.12:27. 

süti beállítások módosítása