Az első világháború 1914 nyara és 1918 ősze között közel 10 millió halálos áldozatot követelt, mely ugyan jócskán elmarad a második világháborúétól (melynek során kizárólag Európában 50 millió halálos áldozattal számolhatunk) azért így is iszonyatosan magas szám. Az akkoriban csak "nagy háborúként" emlegetett fegyveres konfliktus a gyarmatok újra felosztásáért és az európai hatalmak közti rivalizálás illetve versengés okán robbant ki 1914-ben és a Központi hatalmak - azaz Németország, a Monarchia, Törökország és Bulgária - vereségével zárult 1918-ban. A győztesek az 1919 január 18-án kezdődő párizsi békekonferencián kezdték meg a harcok utáni békerendezést (32 ország részvételével).
A békekonferencia /forrás: UIG via Getty Images/Universal History Archive/
Az öt vesztes országgal (Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal) az 1904-ben megalakult és az első világháborút végigharcoló Entente Cordiale (antant) íratta alá azokat a diktátumokat, melyeket érdemben nem is egyeztetett a vesztesekkel (csupán látszólag volt párbeszéd a felek között). Az egyes dokumentumok részleteibe a legtöbb beleszólása Franciaországnak volt, majd következett Anglia és Olaszország (mely utóbbi 1915-ben állt az antant oldalára, amikor ígéreteket kapott bizonyos területekre). Az Egyesült Államok álláspontját, melyet Woodrow Wilson közvetített, Franciaország és Anglia nem akceptálta, így az amerikai elnök a németekkel aláírt első diktátum megszületését követően elhagyta a békekonferenciát. A legfőbb döntnökök név szerint a következő állami vezetők voltak: Georges Clemenceau (Franciaország), Llloyd George (Nagy-Britannia), Vittorio Orlando (Olaszország) és Woodrow Wilson (USA). A szintén győztesnek tekinthető Japán lemondott arról, hogy beleszóljon az európai béke-rendezés ügyeibe.
A szerződés olyan dokumentum, mely az aláíró felek megállapodására épül és jognyilatkozatként tölti be szerepét, kötelezettségeket rögzítve. Ezzel szemben a diktátum nem megállapodást jelent, hanem ez egyik fél akaratát tükrözi, melyet a másik félre erőszakkal rákényszerít.
A béke-diktátumok "Párizs környéke békeszerződések" néven őrződtek meg a világtörténelmi köztudatban, mert az 5 béke-diktátumot, 5 Párizs körüli településen íratták alá. Ezek a következők voltak: 1919 június 28., Versailles (Németország), 1919 szeptember 10., Saint-Germain (Ausztria), 1919 november 27., Neuilly (Bulgária), 1920 június 4., Trianon (Magyarország), 1923 július 24., Lausanne (Törökország). Egyetlen esetben történt komolyabb változtatás a békediktátumokon, mégpedig Törökország esetében, mely a legelső változatot előbb elfogadta (szultáni küldöttség), majd elutasította (török nemzetgyűlés). Az aláírás kikényszerítése az antant számára sikertelen volt (török függetlenségi háború), így végül enyhítettek a feltételeken és a törökök egy lényegesen kedvezőbb diktátumot írhattak alá 1923-ban Lausanne városában.
Az öt béke-diktátum mindegyike azonos felépítést mutatott: kitért a területi elcsatolásokra (melyek országrészek elvételét írta elő), tartalmazta a háborús jóvátétel kifizetési kötelezettségét (összeggel és határidővel) és végül az adott vesztes országra vonatkozó haderő-korlátozást (mely pontosan meghatározta, hogy hány fő tartható fegyverben és milyen haderőnemek fenntartása tiltott).
Az egyes diktátumok döntései mögött szinte minden esetben ugyanazok a szándékok és érdekek húzódtak meg, nevezetesen: nagyhatalmi-geopolitikai érdekek, háttéralkuk (más érintett országokkal), anyagi-gazdasági érdekek és megtorlási szándékok. Jól érzékelhető mindez például a trianoni diktátumnál, ahol az említettek mindegyike felbukkan: geopolitikai érdek volt Nyugat-Európa számára a hatalmas Monarchia feldarabolása ("súlytalan" kis országokra bontása), háttéralku határozta meg Erdély és a részek elvételét (román-antant megállapodás 1916), anyagi-gazdasági érdek volt a jelentős osztrák-magyar gazdaság tönkretétele (rivális pozíciójának megszüntetése) és végül a megtorlást szolgálta a tanácsköztársaságért való büntetés.
A diktátumok tehát igazságtalanul születtek, önkényes elveken alapultak és nemzeteket sértettek. A revizionizmus elkerülhetetlenül ütötte fel fejét Európa-szerte: a németek, osztrákok, magyarok mellett olyan népek is a versailles -i békerendszer megtámadása, revideálása mellett léptek fel, melyek 1918-ban még a győztes oldalon álltak. Ilyen volt Olaszország is, mely becsapva érezte magát: ígéreteket kapott ugyan az antanttól (a háború alatt) bizonyos területek neki ítélésére, ám 1918 után ezeknek csak kis része teljesült (megkapta ugyan Tirol nagy részét Ausztriától, ám Isztria, Dalmácia és Törökország tekintetében nem jutott hozzá a beígért övezetekhez).
Területi elcsatolások Németországtól (1919-1921)
Németország 1918-1923 közt komoly válságba került: gazdasága tönkrement, a császári berendezkedést köztársasági forma váltotta fel, mely azonban kevéssé működött, nyögnie kellett jóvátételeit és el kellett viselnie, hogy a franciák önkényesen bevonuljanak 1923 januárjában a Ruhr-vidékre (kifosztva azt). A németek hajdani birodalmuk 13%-át vesztették el, mintegy 65 ezer km2 -t (7 millió lakossal). Elcsatolták tőlük Elzász-Lotaringiát (Franciaországhoz), Nyugat-Poroszországot és Posent (Lengyelországhoz) Észak-Schleswig tartományt (Dániához), Felső-Sziléziát (Lengyelországhoz), Malmedyt (Belgiumhoz) az utóbbi hármat népszavazással. Plusz elveszett a Memel-vidék is (a Népszövetség felügyelte, majd Litvánia) és a Saar-vidék, mely 15 évvel később népszavazással dönthetett hovatartozásáról. Szintén elvették Németországtól összes gyarmatát Afrikában és Ázsiában. Le kellett mondaniuk hadseregükről is, csupán egy 100 ezres fegyveres létszámot tarthattak meg (de harckocsik, tüzérség, csatahajók és vadászgépek nélkül).
Persze mindez a veszteség arányait tekintve sokkal kisebb volt, mint amit tőlünk, magyaroktól vettek el (Magyarország területének kétharmadát vesztette el a trianoni diktátummal, Horvátország nélkül is 169 ezer km2-t) ám a későbbi évek európai történéseire nézve a német "válaszreakció" gyakorolt nagyobb hatást. Németország ugyanis Európa sebzett "vadállataként" csak egy ideig tűrte a megaláztatást, majd azon eszmék és ideológiák felé fordult, melyek leginkább ígértek igazságtételt és visszavágást számára. Ezek pedig a szélsőjobboldali eszmék lettek.
Egy nemzetiszocialista SA egység menetelése Berlinben (1932)
Adolf Hitler és a nemzetiszocializmus a német büszkeség helyreállítását, az elvett területek visszaszerzését és a bűnösök (nyugati hatalmak + zsidók) megbüntetését ígérte. Közben elhitette a németséggel, hogy nem csak egyenrangú a győztesekkel, de egyenesen felettük is áll, mint felsőbbrendű "faj". A náci eszmék népszerűsége mindezek miatt gyorsan emelkedett 1921 és 1933 között. Adolf Hitler megnyerte a választásokat és 1933 januárjában Németország élére állhatott. A revans, a visszavágás, a franciák és britek megbüntetése ugyanúgy központi eleme lett politikájának, mint a nemzetközi zsidóság eltiprása.
Európa sértett népei, akiket megalázott az első világháborút követő méltatlan, igazságtalan és diktatórikus béke-rendezés Nyugat-Európa ellen fordultak az 1930-as években. Az eszköz, melyhez nyúltak sajnos nem a megfelelő választ adta sérelmeikre - hiszen a nácizmus gyűlölködő, gyengéket eltaposó, kirekesztő és ártatlanokat lemészárló elvrendszere természetesen nem lehetett megoldás semmire - mégis az "akció - reakció" törvényszerűségeit követve valahol kiszámítható (és várható) feleletet küldött Franciaország és Anglia felé egy 20 évvel korábbi, felháborító döntéssorozatért.
Harmat Árpád
2020.01.19.15:03