Gyakran felvetődő kérdés mind a történelem-kedvelők, mind a történészek körében, hogy az 1552 -es nagy török támadásban, - melynek legvégső célpontja a Felvidék kapujának nevezett Eger várának elfoglalása volt - mekkora létszámú török sereg vett részt. A szakértők egyik része Tinódi Lantos Sebestyén (1510-1566) históriás vándorénekes és költő némileg túlzónak tűnő 150 ezres számadatából indul ki, ám ez sajnos csak annyiban vehető komolyan, mint Herodotosz, aki több milliós perzsa hadakról ír a görög-perzsa háborúk kapcsán. A nyilvánvaló túlzások az akkoriban példa nélkül álló, látóhatárig terjedő, szinte elképzelhetetlen nagyságú oszmán seregtől való babonás félelemből és az egri várvédők heroikus küzdelmének megérdemelt méltatásából indulnak ki. Az Eger váránál 1552 -ben véghez vitt "csoda" - mely a magyar történelem talán legnagyobb diadala volt - egy valóban példátlan haditettként vonult be históriánkba, akármekkora is volt az oszmán túlerő. Ugyanakkor érdekes mérlegelni, hogy végül is mennyien lehettek akkoriban ellenünk. Nézzük tehát a körülményeket.
Az oszmán haderő valóban félelmetesnek tűnhetett 1552-ben: gerincét a janicsár gyalogság, a szpáhi lovasság és a topcsi tüzérség adta (ez utóbbiak voltak az ágyúkezelők, többnyire olasz ágyúmesterek által kiképezve). De az elitegységekhez társultak még nagyon sokan: például az akindzsik (az irreguláris lovasság tagjai), könnyű-fegyverzetű gyalogos aszabok, puskás tüfenkcsik, dzsamak lövészek, gránátos kambaradzsik, vértes lovas dzsebelük, segédhadakat alkotó gurebák és még sorolhatnánk: szilidár lovasok, mamelukok, fáriszok, ulifedzsik ... stb. Mindannyian hosszú-hosszú sorokban vonultak 1552-ben Kara Ahmed pasa vezérlete alatt Magyarország felé. Ők alkották azt a főhadat, melyet Nagy Szulejmán indított 1552 április 22-én Drinápolyból (ma Edirne) a Magyar Királyság ellen. Az első komoly győzelmüket Temesvár bevételével aratták 1552 július 27-én, amikor 33 napnyi ostromot követően kitűzhették lófarkas zászlójukat a várra. Losonci István hiába próbált méltányos elvonulásról tárgyalni, embereit az ostrom után tőrbe csalták és lemészárolták. Losonci fejét levágták, majd szalmával kitömve a szultánnak küldték.
Közben Hadim Ali budai pasa sem tétlenkedett: 10-12 ezres seregével Veszprém ellen vonult (május 20), majd a várat alig 7 nap után elfoglalva, a nógrádi várakra rontott: júliusban sorra elesett Drégely (július 6.), Szécsény, Hollókő, Buják. A két nagy török sereg aztán Szolnoknál egyesült augusztus 22-én és 14 napnyi ostrom után azt a várat is bevették. Nyáry Lőrinc várkapitány minden elszántsága is kevésnek bizonyult a kitartáshoz, hiszen a csata alatt elszöktek zsoldosai és végül csak maroknyi emberrel védekezhetett. Végül elfogták, de később azon kevesek közé tartozott, akik sikeresen hazaszöktek a konstantinápolyi Héttorony várbörtönből.
A Szolnoknál egyesült oszmán had óriási erőt jelentett, hiszen felölelte az Oszmán Birodalom ruméliai (európai) főerejét és a budai vilayet koncentrált hadát is. A kutatók két szélsőértéket valószínűsítenek: az egyik a 25 ezres létszámot tartja elképzelhetőnek, a másik a 80 ezres haderőt tartja reálisnak. A probléma ott van, hogy nincsenek objektív források, hiszen maguk a törökök is csak az ütőképes főerőket tartották pontosan nyilván (janicsárok, szpáhik, topcsik). A segédhadak viszont óriási számban verődtek a fősereghez, de ezeknél nem tartottak létszámolvasást, mikor becsatlakoztak a Balkánon keresztülvonuló Ahmed főseregéhez. Így nem ismert például az akindzsik seregének száma sem, mint ahogyan a temérdek irreguláris gyalogos sem lett összeírva. Mindezekhez jön, hogy az oszmán had (miként a legtöbb ázsiai hadsereg is) mindig óriási kiszolgáló aparátussal kelt útra, temérdek szolga, testtőr, táncos, szakács ... stb alkalmazásával, amihez csatlakoztak a nyerészkedők, a sereg nyomába szegődő fosztogatók, ügyeskedők, tolvajok is. Bár ezek ritkán vettek részt a harcokban, számuk tökéletesen ismeretlen, ám látvány tekintetében befolyásolták a török had nagyságáról kialakuló összképet.
Innentől tehát becslések és következtetések állnak rendelkezésünkre, ahogyan a történészek is ilyen módokon publikáltak a témában. R. Várkonyi Ágnes kiváló magyar történész például (aki a korszak specialistája) a "Három évszázad Magyarország történetében 1526-1790" című 1999-es könyvében (Korona Kiadó Bp. 1999) az 57. oldalon 60 ezer főben állapította meg a temesvári erősséget támadó oszmán had teljes létszámát. (Ebből 10-12 ezer lehetett Ali serege és 48-50 ezer a ruméliai had létszáma). Egy másik magyar kutató, Szakály Ferenc a Magyarok Európában sorozat II. kötetében (címe: Virágkor és hanyatlás 1440-1711) a 124.oldalon "60-70 ezer főnyi török sereg" -ről ír.
A két történész által meghatározott 60 ezres létszám már csak azért is helytállónak tűnik, mert Ahmed Drinápolyból megindított hada az Oszmán Birodalom teljes európai seregét felölelhette, mely (kivonva belőle a budai pasa 10 ezres seregszámát) nem igen lehetett 50 ezernél kevesebb ebben az időben. Az Oszmán Birodalom a XVI. század közepén 13 millió lakost számolt, mely népesség könnyedén kiállított egy 160 - 170 ezres hadsereget. Ez az össz-haderő biztosította a határok védelmét, a megszállt balkáni és ázsiai területek rendfenntartását (várak helyőrségét a Balkánon és a Hódoltságban) illetve a támadó hadjáratok katonaigényét. Ha tehát a 170 ezres teljes török hadsereglétszámot vesszük alapul, akkor egy olyan kiemelt jelentőségű offenzíva, melyet a birodalom harmadik legfontosabb vezetője indított 1552-ben Magyarország ellen, meg kellett, hogy kapja a teljes létszám legalább egyharmadát (azaz 57 ezret főt).
Ha a Török Birodalom 1552 -ben egy mindössze 25 ezres hadat szánt volna az Erdély és Eger ellen induló offenzívára - melyből eleve 10 ezer főt a budai pasa állított volna ki, így csak 15 ezer emberrel kellett volna, hogy elinduljon Ahmed - az az egész vállalkozás jelentőségének durva lebecsülését jelentette volna. Márpedig Szulejmán számára nagyon is fontos volt Magyarország.
Visszatérve az eseményekre: a Szolnoknál egyesült török had 1552 szeptember 8-án vette körül Eger várát, melyet Dobó István és Mekcsey István várkapitányok vezetésével (és 4 főhadnagy segédletével: Pethő Gáspár, Zolthay István, Figedy János és Bornemissza Gergely) 1803 fegyveres védelmezett. Összesen 400 katona alkotta az állandó helyőrséget, I. Ferdinánd pedig 357 fegyverest küldött. Ehhez a 757 katonához jött 300 darabont Kassából és 747 fegyveres a környező várakból, megyékből, több nemes "felajánlásában". Mindössze 4 nagyobb ágyú és 17 kis tarack állt rendelkezésükre a védelemhez. Ellenük vonult fel az 50-60 ezres török had 12 ostromágyúval és vagy 200 kisebb löveggel. (Bár igazán komoly méretű ágyúból a törököknek is csak 4 volt.) Sátraik és hadaik a várból nézve egészen a látóhatárig beborították a környéket.
Az ostrom 38 napon keresztül tartott, a három legnagyobb roham szeptember 29 -án, október 4-én és október 12-én zajlott. A szeptember 29 -én induló török gyalogsági roham megszerezte az Ó-kaput és a janicsárok annak tornyából tüzeltek a védőkre. Dobó végül beáldozta az építményt, saját ágyúival rombolta le. Az október 4-i támadás duplán volt veszélyes, mert a védők gondatlanságából felrobbant székesegyházi lőszerraktár eloltása és a falakra felkapaszkodó törökök visszaverése egyszerre megoldandó feladatot jelentett. A harmadik legerősebb támadás október 12-én bontakozott ki, ekkor a törökök egyszerre rohamozták az Ó-kapu, a Tömlöc-bástya és a Bolyki torony környékét, de Dobó katonái mindenütt helytálltak: mindhárom nagy (és féltucatnyi kisebb) török rohamot is visszaverték.
Ugyanakkor a törökök komoly gondokkal küszködtek: már az ostrom 30. napjától lázongások folytak, mert elfogyott élelmük, megjelentek táboraikban a járványok és az első hajnali fagyok (október közepén) rohamosan apasztották a harci kedvet. A helyzet október 10 után odáig fajult, hogy a török gyalogosok tömegesen tagadták meg a rohamozási parancsokat és már maguk a pasák is az elvonulásról győzködték a nagyvezért. A válság megértéséhez két körülmény ismerete mindenképp fontos: az egyik, hogy az oszmánok mindig tavasztól őszig indították nagyobb hadjárataikat, az ősz és a tél nagy részét balkáni táboraikba visszavonulva töltötték. Ebben szerepe volt a hidegnek és az őszi-téli időjárási, illetve utakra vonatkozó állapotoknak is. (Az oszmánok időszakos harckészségéről Perjés Géza hatósugár elmélete ad érdekes információkat.) A másik probléma az 50-60 ezres létszámú, férfiakból álló sereg élelemmel való folyamatos ellátása jelentette 38 napon keresztül. Ez óriási logisztikai kihívást jelentett a törököknek. A két probléma áthidalhatatlannak bizonyult így 1552 október 17-én végül feladták a harcot. Eger hősies védői több hatalmas rohamot is kiálltak, éjszakánként újra erősítették falaikat és kitartottak a túlerő, a sok helyen lerombolt-megrongált várfalak, az éhínség, a sok sebesülés és nélkülözés dacára is.
Bár a modern-kori történetkutatás (és oktatás) az 1980-as, sőt 1990-es évek még a 80 - 100 ezres török haderőlétszámot valószínűsítette (az 1552-es egri hadjárat kapcsán), a 2000 utáni évekre már ennek épp ellentéte, a túl alacsony török ostromlószám megállapítása lett a "divat". A szakértők kicsit "átestek a ló túloldalára". Innentől terjedtek el a 20-25 ezres létszám-adatok, melyek a másik végletet jelentik. A valóság a kettő közt van és a posztunkban fentebb említett történészek által becsült 50-60 ezres létszámhoz áll közelebb.
Harmat Árpád
2019.12.01.16:51